— …hanem valódi megállapodás — folytattam halkan. — És hogy a „közös pénz” tényleg mindkettőnké. A jövőnkről pedig még a költöztetők hívása előtt beszélünk, nem utána.
— Értem — bólintott Gergő. — Igyekszem.
— Ne csak próbálkozz — feleltem. — A következő szombat majd eldönti, mennyire gondolod komolyan.
A szombat végül válaszolt.
Gergő pontosan érkezett. Elvitte Márkot úszni, onnan pedig betértek a műszaki áruházba. Mire hazaértek, mindketten fülig érő szájjal jöttek be az ajtón. Márk egy távirányítós műanyag robotot lóbált diadalmasan, mintha legalábbis világbajnokságot nyert volna. Én pedig látványosan nem néztem rá a blokkra. Igen, szándékosan.
Gergő azonban maga nyújtotta át.
— Nem a te félretett pénzedből ment — vigyorgott. — A sajátomból.
— Ez így korrekt — válaszoltam.
— Este… leülnél velem egy kicsit? — kérdezte tétován. — Hoztam… hát… gyümölcslevet.
— Rendben — feleltem. — A nappaliban. A nem gyerekszobai kanapén.
Ott ültünk, mint két felnőtt ember, akik végre nem suttogva, nem kerülgetve a lényeget beszélgetnek. Nem kellett „formátumot” keresni, nem lebegtünk ideiglenes megoldásokat, és szóba sem került többé idegen ágy vagy vendégszoba.
Mérleg és utóirat
Egy hónappal később visszaköltöztem a közös lakásunkba. Nem azért, mert minden hirtelen rózsaszín ködbe burkolózott, és nem is azért, mert egy nagy békülős jelenet mindent elsimított. Hanem mert leültünk, és egy papírlapra három egyszerű szabályt írtunk.
Első: két éjszakánál hosszabb vendégeskedés csak hármunk közös beleegyezésével.
Második: ötezer forint feletti kiadásról előzetesen együtt döntünk.
Harmadik: a gyerekszoba Márké. Végleg.
A lap most is ott lóg az étkezőasztal fölött, egy dinoszauruszos mágnes tartja. Jogilag semmit sem ér. A gyakorlatban viszont meglepően sokat.
Az anyósom végül Rékánál maradt. Neheztelt, persze. De lassan beletanult az új rendszerbe, főleg miután Réka megmutatta neki, hogyan lehet online bevásárolni és a számlákat utalással rendezni. Kialakult egy kis köre a házban, esténként sorozatklubba jár a szomszédokkal. Nem állítom, hogy kivirágzott, de elfoglalt. És ha valaki elfoglalt, kevesebb energiája marad mások életét irányítani.
— Kitettetek — mondja néha Gergőnek telefonon.
— Nem kitettünk — válaszolja ilyenkor ő. — Csak rendet tettünk térben és időben.
— Meg a pénzben is — teszem hozzá néha hangosabban, mint kellene. Igen, aprólékos vagyok. És nem bánom.
Autó végül nem lett. Gergő viszont megtanult számolni. A mai világban ez már-már különleges képesség. Szombatonként rendszeresen ad pénzt Márk szakköreire. Néha többet, néha kevesebbet, de mindig tudatosan. Előfordul, hogy vesz valami teljesen érthetetlen játékot, amit a gyerek imád, mi pedig csak nézünk. Néha összevitatkozunk azon, ki pakolja el a legót. És ez a legnormálisabb vita a világon.
Márk a saját szobájában alszik, a saját ágyában. Az ajtaján tábla: „Belépni tilos, űrhajót építek!” Ebben a feliratban benne van az egész családi filozófiánk. Semmi fennkölt elmélet. Csak ennyi: ne lépj be, ha nem egyeztettünk.
A „vésztartalék” sem a régi már. Nem egy befőttesüvegben lapul a polcon. Nyitottam egy külön számlát a nevemen, „Konyhaablak” címmel. Havonta kétezer forint kerül rá. Néha több, néha kevesebb. És senki nem tesz úgy, mintha az közös lenne.
— Nóra — mondta egyszer Gergő —, bocsáss meg.
— Pontosan miért? — kérdeztem. — Mert kényelmesebb életet akartál az én pénzemből? Mert mindig az anyádat tetted az első helyre? Vagy mert másoknak osztogattad a szobákat?
— Mindenért — felelte. — Tanulom még.
— Tanuld — mondtam. — Nem hőst várok. Csak működő rendszert.
Talán ez a mi befejezésünk. Nem csillogó, nem filmszerű. Nincsenek rózsák és fanfárok. Csak három pont egy papíron, egy gyerek a saját ágyában, és egy anyós, aki kénytelen volt önálló életet kezdeni. Megkapta a maga következményét — nem drámai módon, hanem hétköznapian. Most egy bérelt szobában rendezi be a saját világát, függetlenül az én hűtőmtől. Nekem pedig ott van a cél: az új konyhaablak. Nem átvitt értelemben. Valódi. Megvesszük, beszereljük. És senki nem költözik a helyére megbeszélés nélkül.
Amikor azon a napon váratlanul korábban értem haza, és meghallottam azt a bizonyos „nem nekem szóló” beszélgetést, dönthettem volna másképp is. Csinálhattam volna jelenetet, csapkodhattam volna az ajtókat, osztozhattunk volna a lábasokon. Ehelyett valami sokkal kellemetlenebbet tettem: felnőttként viselkedtem. És működött.
Cukormáz nélkül
— Anya — kérdezte egyszer Márk —, a nagyi most már nem fog itt lakni?
— Dehogynem jön — feleltem. — Vasárnaponként palacsintázni. Aztán este hazamegy. Mert most már van saját élete.
— Az jó — sóhajtott megkönnyebbülten. — És én alhatok nála?
— Ha rendesen viselkedsz — szólt közbe Gergő —, és nem vitatkozol éjjel a macskával.
— Én nem is vitatkozom! — háborodott fel Márk. — A macska kezdi!
— Majd vele is megállapodunk — nevettem.
És valóban. Mostanra megtanultuk, hogy az egyetlen dolog, ami nálunk kötelező, az a megegyezés. A konyhai suttogás többé nem írja felül.