— Segítünk, tényleg — mondta még valaki a konyhában, de a hangja már erőtlen volt.
— Nincs szükségem segítségre — felelte az anyósom hűvösen, majd kivonult az előszobába, és olyan hangerővel kezdett telefonálni, hogy az egész lakás hallotta.
Láttam, hogy Gergő szája széle megremeg. Nem gonosz ember. Csak egész életében hozzászokott ahhoz, hogy valaki más meghozza helyette a döntéseket. Kényelmes adottság ez — amíg valaki el nem fárad benne.
Három táskával új élet
Amíg ő a folyosón intézte a drámai hívásait, én csendben tettem a dolgom. Nem csapkodtam ajtót — nálunk az tilos. Egyszerűen elővettem a mappát, beletettem az iratokat, Márk tankönyveit elrendeztem a hátizsákjába, a legszükségesebb ruháimat bedobtam egy sporttáskába. A töltők a neszesszerbe kerültek, a gyógyszerek külön zacskóba. Eszter segített levinni két dobozt „átmenetileg”. Nem menekültem. Csak bepótoltam azt a lépést, amit már tegnap meg kellett volna tennem.
— Hova készülsz? — kérdezte Gergő, amikor meglátta a táskát a kezemben.
— Egy időre elköltözöm — válaszoltam nyugodtan. — Kivettem egy egyszobás lakást a város másik végén. Két villamosmegálló, az iskola közel van. Egy hónapra. Amíg ti anyukáddal kirakjátok a saját kirakósotokat.
— Ezt most komolyan mondod? — nézett rám értetlenül. — Nóra, ne hozz elhamarkodott döntést.
— Ez nem döntés — mondtam. — Ez kiindulópont. Nem akarom, hogy a fiam a nappali kanapéján nőjön fel. És azt sem, hogy holnapra házi tündérré váljak. Ha majd tisztázzátok, hogyan akartok élni, hívj fel. Leülünk, beszélünk normálisan.
— És a pénz? — ráncolta a homlokát. — Hiszen te…
— Ami az enyém, az az enyém — feleltem. — Márkra természetesen adok, amennyit kell. Szombatonként ötezer forint, ahogy megbeszéltük: különórákra, étkezésre. Ha többet akarsz vállalni, örülök. De autóra az én pénzemből nem jut.
— Fizetni fogok — vágta rá túl gyorsan. — Nem vagyok… megoldom.
— Remélem is — mondtam csendesen.
Megragadta a kabátom ujját.
— Most ne menj el. Anya szét fog robbanni.
— Nem az életedből lépek ki — néztem rá. — Csak egy másik kerületbe költözöm.
Az anyósom éppen akkor tért vissza a konyhába.
— Ó, hát költözöl? — kérdezte diadalmas mosollyal. — Menj csak. Itt maradunk mi ketten a fiammal. Nekünk ennyi elég.
— Biztosan — bólintottam. — Főleg amikor megérkezik a rezsiszámla. Meg amikor a bútorszállítók felszámolnak háromezret az ágyért. Ja, és ha a szomszédok rákérdeznek az éjszakai kiabálásra. Holnap tiéd a mosás, mama. A saját ruháimat viszem.
— Elég! — fakadt ki Gergő fáradtan. — Anya, hagyd abba. Nóra, ne vágd el így. Megoldom.
— Oldd meg — feleltem. — Elérsz telefonon.
A villamosmegálló melletti kis lakás tiszta volt, a matrac kényelmes, a tűzhely működött. A tulajdonos még kauciót sem kért, csak annyit mondott: „Látszik, hogy rendesek maguk.” Este Márkkal átvittük a holminkat, másnap reggel már onnan ment iskolába. Útközben beugrottunk egy papírboltba, mert a földrajzórára kontinensekről kellett készülnie, és a régi földgömbje darabokra esett.
— Anya, akkor most a nagyi velünk fog lakni? — kérdezte komolyan.
— Nem, kicsim. A nagyi a saját helyén marad. Mi a miénken. Apa a sajátján.
— És apa jöhet hozzánk? Mondjuk szombaton? Meg akartuk nézni a 3D-s tollat a „SitiLinKben”.
— Jöhet — mosolyodtam el. — Szombaton.
Lehet, hogy cinikus vagyok. De néha egy ilyen egyszerű terv többet ér minden nagy bölcsességnél.
Családi matek, újraszámolva
Két nappal később Gergő hívott.
— Képzeld — kezdte —, anya végül nem költözött be hozzánk. Találtunk neki szobát Rékánál a Szerelőtelepen. Tízezer forint havonta. Besegítettem. Mondtam, hogy elintézem.
— Ügyes vagy — válaszoltam. — És az ágy?
— Lemondtuk. A költöztetők morogtak, de túlélték. Az autót egyelőre elnapoljuk. Az árfolyam is felment, minden drágább lett. Rájöttem, most nem lenne ésszerű.
— Nem butaság — mondtam. — Ez az első valóban felnőtt döntésed.
— Anya persze dühös — tette hozzá halkan. — Azt mondja, rád hallgattam.
— Nem rám. Magadra — feleltem. — Ritka élmény, becsüld meg.
Néhány másodpercig csend volt.
— Próbáljuk meg hétvégén együtt programozni Márkkal — szólalt meg végül. — Hiányzik.
— Rendben. Szombat délben nálunk. Utána mehettek a boltba.
— Átutaltam ötezret — mondta. — Legközelebb talán tízet is tudok.
— Köszönöm. Így korrekt.
— Haragszol még?
— Belefáradtam a haragba — válaszoltam őszintén. — Inkább építsünk valamit.
A hívás után leültem a padlóra, a falnak támaszkodva. Nem filmszerű jelenet volt. Csak egy pályakorrekció.
Zárszámadás
Egy hét múlva visszamentünk a régi lakásba Márkkal, hogy elhozzuk a maradék könyveket és a doboznyi legót. Az anyósom nem volt ott. Gergő kissé elveszett arccal fogadott minket, mint aki most fedezte fel, hogy a hűtőben a polcok is tudnak kongani az ürességtől.
— Szia — mondta. — Elvihetem holnap Márkot az uszodába? Beírattam próbaedzésre.
— Persze — feleltem. — A törölköző a fürdőben van, de az új nálam maradt.
— Rendben. És… köszönöm.
Este az anyósom telefonált. Természetesen kihangosítva.
— Gergőkém, Rékánál lakom. Van egy macskája. Allergiás vagyok, de majd kibírom. Mikor jössz? Egyedül nehéz.
— Vasárnap átmegyek — mondta Gergő. — Viszek bevásárlást. Meg kicserélem az izzót.
— És pénzt? Gyógyszerre kellene háromezret.
— Viszek.
— Az autóval mi lesz? Férfi vagy, nem?
— Most nem erről beszélünk — sóhajtott. — Szombaton programom van Márkkal.
— Azzal a… — kezdte, de lekapcsoltam a kihangosítót.
— Sajnálom — nézett rám Gergő. — Ő már ilyen.
— Nem kell megváltoztatni — mondtam. — Csak a helyére tenni. És az nem a gyerekszobában van.
Bólintott.
— Visszajössz?
Nem volt benne dráma, csak őszinte kérdés.
— Talán — feleltem. — Ha egyszer biztos leszek benne, hogy ami köztünk van, az nem ideiglenes tűzoltás, hanem valódi megállapodás. Addig pedig maradjunk kapcsolatban, és nézzük meg, mit mutat a következő szombat.