Aznap este elővettem a spirálfüzetemet, és leültem a konyhaasztalhoz. Igen, én vagyok az a nő, akinek van félretett pénze. Mert ha te nem számolsz, majd más fog helyetted. Sorban felírtam a tételeket: egy egyszobás lakás bérleti díja a suli közelében nagyjából százhúszezer forint, plusz rezsi. Az első hetekben ételrendelésre számoljak legalább tizenkétezret. Ha éjszaka hirtelen menni kell valahová, egy taxi oda-vissza hatezer. Márk sakkedzését sem húzhatom ki — havi tizenötezer, különben megőrülne a péntek délutánok nélkül. És ott a telefonom biztosítása is. Nekem az a készülék olyan, mint másnak az útlevél: ha nincs, mintha személyazonosságom se volna.
— Mit írogatsz? — hajolt a vállam fölé Gergő.
— Számolok — feleltem. — Te javasoltad, hogy beszéljünk konkrétumokról.
Megfeszült. — El akarsz költözni?
— Még nem tartok ott. De nem fogok úgy felébredni holnap, hogy anyádnak főzök abban a szobában, ami tegnap még a gyereké volt. Tudom, hogyan működik ez. Ami ideiglenesnek indul, abból hamar megszokás lesz.
— Túlreagálod.
— Nem. Egyensúlyt teremtek — mondtam nyugodtan. — Játsszunk felnőtteset. Holnap üljünk le az asztalhoz, kiabálás nélkül. Készíthetsz tervet is, szereted a „struktúrákat”.
Kiment a szobából. Én pedig áthelyeztem a „fazekamat” — egy régi fémdobozt, amiben valaha keksz volt, most bankjegyek lapultak benne. Gyerekes? Lehet. De egyszerűbb, mint mások lelkiismeretével vitatkozni. A bankkártyámról is átutaltam némi megtakarítást egy külön számlára. A bank legalább nem tetteti, hogy szeret. Az őszinteségük kiszámítható.
Éjjel alig hunytam le a szemem. Nem a dráma miatt, hanem mert terveztem. Mi az, ami elsőként kell? Iratok. Töltők. Márk tankönyvei. Tartalék zoknik. Egy alap gyógyszercsomag. Jegyzetet készítettem a telefonomban. Mire reggel lett, nem hősies döntésem volt — csak egy felnőtté.
Másnap reggel leültünk a konyhaasztalhoz. Az anyósom elfoglalta a főhelyet. Gergő mellé telepedett, én velük szemben. Márk iskolában volt, technikaórája volt aznap.
— Akkor tisztázzuk — kezdte az anyósom tévériporteri hanghordozással. — Hozzátok költözöm fél évre. Nem várok luxust. Egy ágy, egy szekrény, normális körülmények. A gyereknek sem árt egy női kéz a háznál. A pénzt pedig értelmes dologra fordítjuk. Autóra. Autó nélkül ma nem lehet élni.
— Anya — próbálkozott Gergő —, beszéljük át részletesen. Nóra konkrétumokat szeretne.
— Tessék, ez a konkrétum — vágta rá. — A gyerekszobát ma kiürítjük. Este hozzák az ágyamat, már intéztem a szállítást. Az autóra holnap megy az előleg, Gergőkém. Kilenckor hívj, nehogy elaludjak.
— Várj csak… — vakarta meg a nyakát Gergő. — Nóra… neked ez rendben van?
— Nem, nincs rendben — mondtam halkan. — Először beszéljünk arról, hol alszik a gyerek. Aztán arról, ki fizeti ezt az egészet. És végül arról, ki milyen feladatot vállal a lakásban.
— Miféle fizetés? — horkant fel az anyósom. — A férj pénze közös.
— A feleségé is — feleltem. — Csakhogy nálunk valahogy mindig az enyém számít „közösnek”. Az autóra az én keresetemből nem megy egy forint sem. A gyerekszoba marad Márké. Nincs plusz szobánk. És nem leszek háziápoló csak azért, mert valaki így döntött. Dolgozom, és gyereket nevelek.
— Ki akarsz tenni? — emelte fel a hangját.
— Nem. A tervet utasítom el. Ha tényleg nincs hol laknod, keressünk megoldást: kiadó szoba a környéken, átmeneti elhelyezés, albérlet. Segítek telefonálni. De ez egy kétszobás lakás Debrecenben, nem üdülő.
— Így beszélsz a férjed anyjával? Idegen vagyok neked?
— Amikor a gyerekszobáról és a pénzemről van szó, nagyon tárgyilagos leszel. Akkor én is az leszek. Milyen lehetőségeid vannak? Hallgatom.
— Minek ezt ragozni? A fiamhoz jövök. Magas a vérnyomásom, tudod jól.
— Van erről papír? — szólt közbe Eszter a konyhaajtóból. Süteményes tepsit hozott vissza, amit kölcsönkért, és nyilván a legrosszabb pillanatban toppant be. — Jaj, ne haragudjatok…
— Gyere csak, Eszter — intettem. — Családi megbeszélés zajlik, pont jókor érkeztél.
— Inkább később… — pirult el, de az anyósom már rá is csapott a helyzetre.
— Látod? A szomszédok is mindent tudnak. Szégyen az egész ház előtt!
— Anya — vágott közbe Gergő határozottabban, mint eddig bármikor —, maradjunk a számoknál. Mennyibe kerülne egy szoba a közelben? És a bútorok raktározása? Segítek. De a gyerekszoba nem eladó. Az autó várhat.
Nem volt benne pátosz, csak tisztaság. Meglepett. Először hallottam tőle, hogy nemcsak „anya” és „Nóra” létezik, hanem Márk is. És talán én is.
— A saját anyád ellen fordulsz? — szegezte neki a kérdést.
— A fiam mellett állok — felelte. — És a családom mellett. Autót majd később. Most lakást keresünk neked.
Szép mondat, ugye? De egy perc múlva már puhított:
— Anya, tényleg segítünk. Átmenetileg. Csak a gyerekszobát hagyjuk ki ebből, jó?
— Nálam a felújítás egy évig tart — jegyezte meg szárazon. — Ha egyáltalán elkezdődik.
— Akkor annál inkább jobb egy közeli albérlet — mondtam. — Az első hónapra adok százezer forintot kölcsön, papírral. A költözésben is segítek. De nem ide.
— Százezerből mit veszel ki? — csattant fel.
— Az internet tele van hirdetésekkel — szólt be Eszter félhangosan. — A szomszéd utcában Emesének kilencvenért adták ki a szobát.
— Köszönöm, Eszter — néztem rá hálásan.
Az anyósom felállt, hátratolta a széket, végigmért minket.
— Értem — mondta jeges nyugalommal. — Nóra, kiszorítottál a családból. Gergő… majd még beszélünk. Felhívom a barátnőmet. Az autót pedig intézd nélkülem. Megoldom egyedül.
— Anya, ne csinálj jelenetet — kérte Gergő fáradtan.