A kulcs úgy fordult el a zárban, mintha most először akarna hangot adni magának. Máskor hangtalanul engedett be, most viszont élesen csikordult, mintha figyelmeztetne. A lépcsőház csendes volt, bent a lakásban is nyugalom fogadott. Már a folyosón jártam, amikor a konyha felől suttogás ütötte meg a fülem – Gergő visszafogott hangja és az anyjáé, aki sosem tud igazán halkan beszélni.
— Így csináljuk, Gergőkém — magyarázta határozottan. — A gyerekszobát felszabadítjuk, beteszem oda az ágyamat. Márk ellesz a kanapén, nem porcelánból van a gyerek.
— Anya, ne ennyire egyenesen… — motyogta Gergő. — Nórának finoman kell beadni. És a félretett pénzét is okosan kellene átcsoportosítani. A foglalóra pont elég lesz az új Creta esetében.
Ott álltam a cipőmmel a kezemben, és azon morfondíroztam, hogy ideje lenne nem fehér talpú tornacipőt hordani — kevésbé árulná el, hogy hazaértem. Meg azon is, hogy lám, van nekem „félretett pénzem”, amelytől ezek szerint hamarosan búcsút kell vennem. Én az ablakcserére gyűjtöttem a konyhában, ők meg autót vennének belőle. Hiszen egy férfinak szüksége van rá.
— Nóra alkalmazkodó — folytatta az anyósom magabiztosan. — Én csak fél évre megyek hozzátok. Nálam felújítást ígértek… valahol legalábbis ígértek. Az autót meg már régóta tervezzük. Te vagy a férj, döntened kell.
Lehúztam a cipőt, a fűzőt zsebre vágtam, a telefonomat a másikba csúsztattam. Vártam még egy percet, amikor Gergő hozzátette:
— Csak rá kell vezetni, hogy ez mindenkinek jó. És ne menjen szembe veled. Te vagy az anyám.
Valami átkattant bennem. Nem féltékenység volt, és nem is sértettség. Inkább az a fajta kimerültség, ami belefáradt abba, hogy mindig higgadtnak kell látszania. Gergő sosem volt bizonytalan abban, kit választ, ha „feleség” és „anya” között kell dönteni. A válasz régóta nem kérdés.
Szándékosan hangosabban akasztottam fel a kabátomat, köhintettem egyet, majd beléptem a konyhába.
— Miről folyik a titkos tanácskozás? — kérdeztem, és letettem az asztalra a kenyeres zacskót, mintha csak most értem volna haza a boltból.
— Nóra! Már itt is vagy? — kapta fel a fejét az anyósom. — Csak teáról beszélgettünk.
— Teáról? — mosolyogtam. — Érdekes, nálunk senki sem issza.
Gergő a telefonjába menekült, mintha ott lenne a mentőcsónakja. Az anyja sóhajtott egyet.
— Jó, akkor egyenesen mondom. Hozzátok költözöm egy időre. Legfeljebb fél év. Ott nálam… hát, gondok vannak. Nem ellenzed, ugye? A gyerekszobát átrendezzük, Márk alszik a kanapén. És veszünk egy autót. Így mindenkinek jobb lesz.
— Várjunk még — próbálta puhítani Gergő. — Csak most beszéljük át a lehetőségeket.
— Lehetőségek — ismételtem. — Szép szó. És a foglaló honnan érkezik?
— Család vagyunk — jelentette ki az anyósom. — Nincs enyém meg tied.
— A család közös, igen — feleltem higgadtan. — De az autókereskedő nem családtag.
— Beszélhetnénk négyszemközt? — fordultam Gergőhöz.
— Nincsenek itt titkok — csattant fel az anyja. — Mindent hallok.
— Ehhez a lakáshoz vékony falak járnak — válaszoltam.
Az ilyen pillanatokban a normális családok úgy tesznek, mintha minden rendben lenne. Mi inkább úgy tettünk, mintha legalább értenénk egymást. Valahogy őszintébb volt.
Bementünk a hálóba. A konyhában maradt székcsikorgatásból pontosan tudtuk, hogy nem felejtenek el minket.
— Nézd — kezdte Gergő idegesen a pulóvere cipzárját rángatva — anyának tényleg nehéz egyedül. A szomszédai zajosak, a plafon beázik. Csak fél év.
— És az autó? — kérdeztem.
— Az praktikus. Kijárnánk a telekre, vinnénk anyát orvoshoz. Neked is kényelmesebb lenne.
— Értem. Előbb anya, aztán a kocsi, aztán ha marad hely, talán Márk.
— Ne dramatizálj! — sóhajtott fel. — Te komolyan ellene vagy?
— Ellene annak, hogy a gyerekem szobáját átadják, és a megtakarításomat más álmára költsék? Igen.
— Nem véglegesen! Az ablak várhat.
— Minden várhat, igaz? Csak én alkalmazkodjak, mert „megértő” vagyok?
Erre nem volt válasza. A csend többet mondott bárminél.
— A pénz nem állhat parlagon — próbálkozott újra. — Később visszapótoljuk.
— Mikor pontosan az a „később”? Fél év múlva? Egy hitel után? Vagy amikor Márk már megszokja a kanapét?
— Te most az anyám ellen beszélsz?
— Nem. A saját határaim mellett.
— Az autó nem játék — sértődött meg.
— Akkor kinek létfontosságú? Annak, aki eddig is tömegközlekedéssel járt? Vezetni is alig vezetsz.
— Megtanulok. Már jelentkeztem tanfolyamra.
— Milyen pénzből?
A tekintete elcsúszott. Ez is válasz volt.
A sarokban Márk iskolatáskája állt. Rá volt varrva az a ferde kis szőnyegdarab a barkácsáruházból, amit egy egész estén át kerestünk, mert „csak a cápás jó”. Akkor nevettünk rajta. Most nem találtam benne semmi vicceset.
— Ma nem döntünk — mondtam végül. — Holnap leülünk hárman. Számokkal, konkrétumokkal.
— Most mit csinálsz?
— Gondolkodom.
— Ne csinálj feszültséget, anya így is ideges.
— Én ezen nőttem fel — feleltem, és kimentem az erkélyre telefonálni.
Eszter, az ötödikről, többet tudott a ház ügyeiről, mint bármelyik közös képviselő.
— Eszter, szívességet kérnék — mondtam. — Át tudnál venni pár doboz gyerekholmival? Ideiglenes bútorátrendezés van.
— Komolyan? Az anyósod miatt? — kérdezte.
— Talált.
— Akkor hozd azonnal — felelte. — Mert ami ideiglenesnek indul, abból könnyen végleges lesz.
Néha egy jól időzített félmondat élesebb, mint bármilyen vita. Eszter ebben verhetetlen volt. Én pedig tudtam, hogy ez az este nem ér véget ennyivel — le kellett ülnöm, számolnom kellett, és először saját magamnak kellett rendet tennem a fejemben, mielőtt bárki más helyet foglalna a gyerekszobában.