És mielőtt Gergő bármit felelhetett volna, Nóra bontotta a vonalat. A szakításuk óta először nem ő sodródott az eseményekkel, hanem ő irányított. A kontroll érzése elementáris erővel hatott rá – erősebben, mint bármelyik emlék, amely valaha összekötötte őket.
Hétfőn reggel, amikor belépett a belvárosi irodaház forgóajtaján, már messziről észrevette Petrát. Azonnal felismerte: a személyzeti anyagban többször is látta a fényképét. Magas, szőke nő volt, jeges tekintettel. Határozott léptekkel állta el az útját.
– Tehát maga Nóra? – kérdezte élesen. – Gergő volt felesége.
Nóra rezzenéstelen arccal biccentett.
– Ön pedig Petra. A marketingelemzési osztály egykori munkatársa.
– Kirúgatott, mert személyes sérelmei vannak – jelentette ki Petra, nem kérdezve, inkább vádat fogalmazva.
– Az osztályon ötvennégyen dolgoztak. Nyolcan kerültek leépítésre. Mindannyiuk teljesítménye az osztályátlag alatt maradt. Az öné is – felelte Nóra higgadtan.
– Ez aljasság! – Petra hangja megemelkedett, több kolléga is feléjük pillantott.
– Nálunk a szakmai eredmények számítanak, nem a magánéleti kapcsolatok – válaszolta Nóra nyugodtan. – Lehet, hogy korábban más szabályok között élt.
Petra ajka megremegett.
– Tudja, mi az igazán aljas? – folytatta Nóra csendesen, de metsző határozottsággal. – Más boldogságát romokra építeni. Bár végül is ez is egyfajta befektetés. Ön kockáztatott. Most veszített.
– Gergő boldogtalan volt magával!
– Lehet. Most pedig úgy tűnik, egyikük sem elégedett – vont vállat Nóra. – Semmi személyes, Petra. Ez egyszerűen az élet.
Két hónappal később Gergő állt az ajtaja előtt.
– Bejöhetek? Beszélnünk kellene.
Nóra félreállt. A férfi belépett a lakásba, körbenézett a tágas, ízlésesen berendezett térben.
– Szépen berendezkedtél.
– Elégedett vagyok – felelte röviden. – Mi járatban?
Gergő leült egy fotelbe, anélkül hogy invitálást várt volna.
– Petra még mindig nem talált munkát. Talán tudnál… közbenjárni.
Nóra leült vele szemben, és hitetlenkedve nézett rá.
– Komolyan azért jöttél, hogy segítsek annak a nőnek, aki miatt kiléptél az életemből?
– Nem ilyen egyszerű. Hitelünk van, terveink… nehéz most minden.
– Nekünk is voltak terveink – szakította félbe Nóra. – Emlékszel?
A férfi lesütötte a szemét.
– Hibáztam. Most már látom.
– Nem hibáztál – rázta meg a fejét Nóra. – Döntöttél. A kettő nem ugyanaz. A döntéseknek következményei vannak. Én is viselem a sajátjaimat.
– Akkor mit tegyek?
– Élj tovább. Állj a feleséged mellett, ha így tartod helyesnek. Vagy ne tedd. Ez a te felelősséged. De nem az enyém.
Gergő hosszasan nézte.
– Megváltoztál.
– Természetesen. Azt hitted, örökre az a nő maradok, akit könnyű volt magára hagyni?
Miután elment, Nóra sokáig az ablaknál állt. A város felett lassan leszállt az este, sorra gyúltak ki a fények a környező házakban. Minden ablak mögött egy külön történet – sikerek, kudarcok, választások.
Talán valóban volt a döntésében némi elégtétel, amikor aláírta azt az elbocsátási határozatot. De ezt soha nem vallotta volna be. Sem Gergőnek, sem Petrának, még önmagának sem. A számok, a kimutatások, a teljesítménymutatók csupán eszközök voltak – kifogástalanul objektív eszközök.
Véletlen lett volna, hogy épp annak az osztálynak az eredményeit vizsgálta át különös alapossággal, ahol a volt férje új felesége dolgozott? Véletlen, hogy épp Petra adatait elemezte a leghosszabban?
Vagy inkább arról volt szó, hogy az évek során Nóra megtanulta azonnal felismerni azokat, akik saját érdekeiket minden más elé helyezik. Az ilyen embereket időben ki kell emelni a rendszerből – mielőtt ők söpörnének félre másokat az útjukból.