Nem bosszú volt. Csupán egy aláírás egy hivatalos iraton. Az igazság néha nem zajosan érkezik, nem kísérik fennkölt szavak vagy tapsvihar — inkább csendben lopakodik be, és hűvös elégedettséget hagy maga után, amely tartósabb minden ünneplésnél.
Nóra letette a tollat, majd összecsukta a pénzügyi osztály munkatársainak személyi anyagait tartalmazó dossziét. A létszámcsökkentés sosem tartozott a kellemes feladatok közé, ám a vállalat átalakításon ment keresztül, és ez elkerülhetetlenné tette a döntéseket. Az elbocsátandók névsora ott feküdt előtte az asztalon. A „Krasnova” vezetéknév semmiféle különösebb érzelmet nem váltott ki belőle. Legalábbis kívülről így tűnt.
– Biztos ebben? – kérdezte a helyettese, miközben átvette a már aláírt dokumentumokat. – Petra Krasnova a szakterületének egyik legjobb szakembere.
– Teljesen biztos – felelte Nóra nyugodt bólintással. – Az értékelések egyértelműek. A jelenlegi helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy olyan munkatársakat tartsunk meg, akik nem hozzák a szükséges eredményeket.
A férfi vállat vont, majd magára hagyta. Nóra az ablakhoz lépett. Új irodájából a város üzleti negyedére nyílt kilátás: üvegfalú toronyházak csillogtak a fényben, az utcákon hömpölygött a forgalom, az emberek sietve haladtak egyik tárgyalásról a másikra. Egészen más látvány volt ez, mint a régi, harmadik emeleti lakásuk ablaka, amely egy kopott, téglaborítású társasház udvarára nézett, ahol még Gergővel éltek.
– Nóra, beszélnünk kell – Gergő azon az estén is későn ért haza, ahogyan az utóbbi hónapokban egyre gyakrabban. A hangja szokatlanul határozott volt.
A nő felpillantott a laptopja fölött. Épp vállalati jelentéseket ellenőrzött; a pénzügyi elemzés nem ismert munkaidőt.
– Történt valami?
Gergő arcán elszántság feszült. Nóra azonnal megérezte, hogy ez most nem hétköznapi beszélgetés lesz.
– Elmegyek.
– Hová? – kérdezte értetlenül.
– Tőled. Találkoztam valakivel.
Két rövid mondat. Ennyi kellett ahhoz, hogy öt év közös élet alapjai megrepedjenek.
Nóra némán nézte a férfit, akivel együtt takarékoskodtak az első lakásuk önerőjére, akivel közösen vállalták a hosszú évekre szóló hitelt, amelyből még bőven maradt törlesztenivaló.
– Mi lesz most? – kérdezte végül, meglepődve saját higgadtságán.
– Elköltözöm. Hétvégén elviszem a holmimat. A lakást el kell adnunk, a bútorokról majd később megegyezünk. A válást elintézhetjük online.
– Ki ő? – csak ez érdekelte igazán.
– Nem ismered. Petra. Egy pénzügyi modellezési képzésen találkoztunk. Te mindig előrébb jársz nálam – a munkában, a terveidben, mindenben. Mellette viszont… fontosnak érzem magam.
„Mellette fontosnak érzem magam.” A mondat beleégett Nóra emlékezetébe. Mintha mindazokban az években, amelyeket együtt töltöttek, Gergő végig árnyékban élt volna mellette, jelentéktelennek, másodlagosnak érezve magát.
Aznap éjjel nem hullajtott könnyeket. A plafont bámulva feküdt, és azt a különös, belülről terjedő ürességet figyelte, amely lassan kitöltötte. Nem tombolt benne düh, és kétségbeesést sem érzett. Csak egy jeges, szilárd elhatározás született meg benne: erősebb lesz, mint valaha.
Egy hét alatt lezárta a válás adminisztratív részét, majd teljes erővel a munkájába temetkezett. A pénzügyi elemzői osztály menedékké vált számára, ahol a számok és kimutatások rendje elnyomta a széthullott házasság emlékét. Amikor a vezetőségtől felajánlották neki a részvételt egy felsővezetői továbbképzésen, habozás nélkül igent mondott.
– Kiemelkedőek az eredményei, Nóra – mondta az igazgató. – A vállalat átszervezés előtt áll, és vezető pozícióban számítunk önre.
Két hónap intenzív tanulás és sikeres minősítés után kinevezték osztályvezető-helyettesnek. Újabb három hónap elteltével pedig már ő irányította a teljes pénzügyi igazgatóságot, és ezzel végérvényesen más pályára állt az élete.