…keleti fekvésű ablakokkal… Leventének pedig egy külön játszórész a felső szinten.”
Nóra lassan felemelte a tekintetét, és kinézett az ablakon. A szürkület addigra besűrűsödött, az ég alja ólomszínbe fordult.
Amikor Márk este hét körül hazaért – kabátján a kinti hideg illatával, vállain a nap terhével –, Nóra már az előszobában várta. A férfi megtorpant, amint meglátta az arcát.
– Te… már itthon vagy? – kérdezte zavartan.
– Láttalak ma – felelte halkan Nóra.
Márk arca elsápadt. Megpróbált megszólalni, de a mondata félúton elakadt.
– Az áruházban. Az édesanyáddal.
A férfi mozdulatlanná dermedt. A szemében nem bűntudat csillant, hanem rettegés. Attól félt, hogy elveszítheti őt.
– Nóra… el akartam mondani… csak…
– Miért hallgattál róla? – kérdezte az asszony. Hangjában nem volt indulat, csupán mély, csendes fájdalom.
Márk lehajtotta a fejét.
– Azt hittem, gyűlölöd őt. Vagy legalábbis… ezt éreztem. Amikor elhagyott engem, azt mondtad, az ilyen anya áruló.
– Nem ismertem a teljes történetet – suttogta Nóra. – Nem meséltél róla.
– De kérdeztél valaha?
A kérdés súlya ott maradt közöttük. Egyszerű volt, mégis könyörtelen.
Nem, nem kérdezett. Elfogadta Márk hallgatását, és saját elképzeléseiből épített falat. Ő pedig a visszautasítástól való félelméből emelt magának börtönt.
– Beteg – mondta végül Márk halkan. – Nem halálos… de komoly. Szerettem volna, ha van valami szépség az életében, mielőtt… mielőtt nehezebb időszak jön.
Nóra közelebb lépett hozzá, és megfogta a kezét. A férfi tenyere jéghideg volt.
– Miért pont türkiz? – kérdezte.
– Az a kedvenc színed – felelte Márk. – Azt mondta, szeretne egy kicsit hasonlítani rád. Úgy fogalmazott… te vagy az a lány, aki sosem adatott meg neki.
Nóra szemét könnyek lepték el. Nem sértettségből fakadó könnyek voltak, hanem a felismerésből.
– Menjünk el hozzá – mondta elszántan. – Együtt. Leventével.
Márk hitetlenkedve nézett rá, majd a tekintetében lassan remény gyúlt. Olyan törékeny, hogy szinte félteni kellett.
Másnap útra keltek. A város peremén álló apró lakás ajtaján gyógynövény és régi könyvek illata szűrődött ki. Márk édesanyja nyitott ajtót, a türkiz ruhában, amelyet Nóra a próbafülkében látott. Zavartan, de őszinte melegséggel mosolygott.
Nóra orgonacsokrot nyújtott felé.
– Jó napot kívánok – mondta lágyan. – Nóra vagyok. A menye.
Abban a pillanatban az a félreértés, amely majdnem szétszakította őket, nem rombolássá vált, hanem egy új kezdet alapjává. Nem titkokra épülő kapcsolat maradt utánuk, hanem egy család, amely végre egésszé forrt.