Nóra néhány lépés távolságot tartva indult utánuk.
Odakint Márk intett egy taxit. Udvarias mozdulattal kinyitotta az ajtót, besegítette az asszonyt, majd lehajolva bemondta a sofőrnek a címet – valahol a város peremén lehetett, egy csendesebb környéken. Amíg az autó el nem tűnt a forgalomban, ott maradt a járdaszegélyen, és utána nézett. Aztán mély levegőt vett, előhúzta a telefonját, és hívott valakit.
Nóra egy lámpaoszlop mögött állt, alig tíz méterre tőle. Csak a férfi hangját hallotta.
– Anya, írj, ha hazaértél… Nagyon jól állnak a ruhák. Ne aggódj az ár miatt, kaptam prémiumot… Megérdemled, hogy néha szépnek érezhesd magad… – Rövid csend következett, figyelt. – Nem, Nóra nem tud róla. És egyelőre ne is tudjon… Csak… légy boldog, anya. Ha máskor nem, hát azokban a ruhákban.
Amikor bontotta a vonalat, még egy percig mozdulatlanul állt. A tekintete a távolba révedt, majd megigazította a gallérját – az a jól ismert, ösztönös mozdulat –, és elindult a metrólejáró felé.
Nóra egyedül maradt.
Anya.
Az édesanyja. Az a nő, akit tizenöt éve nem látott. Akiről Nóra csupán szűkszavú, lezárt mondatokat ismert: „Elment. Új életet kezdett. Nem akar kapcsolatot.” Mindig azt hitte, az anyós egyszerűen hátat fordított mindenkinek – a férjének, a fiának, később az unokájának is. Önzéssel vádolta magában, ridegséggel, szeretetlenséggel.
Azt viszont nem tudta, hogy az asszony nem a családját hagyta el, hanem a férjét – Márk apját, azt a durva, alkoholtól kiszámíthatatlan embert. Hogy a távozás menekülés volt, nem árulás. És hogy Márk azóta is titokban mellette állt: pénzt utalt, felhívta, időnként meglátogatta. Azért rejtette el előle, mert félt. Attól, hogy Nóra elítéli majd, amiért kapcsolatot tart azzal a nővel, aki kamaszkorában „elhagyta”.
Hazudott. Igen. De nem úgy, ahogyan ő elképzelte.
Nóra lassan indult haza. A város fényei elmosódva úsztak a szeme előtt. Eszébe jutottak azok az esték, amikor Márk túlórára hivatkozva ment el, és most már tudta: nem az építkezésen maradt, hanem az anyjához sietett. Segített neki az új lakás körüli javításokban, bevásárolt, vagy csak leült vele beszélgetni. A fáradtság az arcán nem csupán munkahelyi kimerültség volt, hanem egy régóta cipelt, néma teher súlya. És ő sosem kérdezett. Lezárt ügynek tekintette a múltat.
Otthon teát főzött. Levente a szobájában játszott. A konyhaasztalon ott hevert az ingatlanfejlesztő prospektusa – annak a háznak a terve, amelyet Márk annyira szeretett volna felépíteni nekik. A lapszéleken ceruzás jegyzetek: „nekünk nagy háló, keleti ablakokkal”… Nóra ujjai végigsimítottak az ismerős kézíráson.