A vér kiszökött az arcából, miközben mozdulatlanul figyelte, mit csinál Márk. Látta, ahogy végigsimít az anyagokon, ujjai tapintva mérlegelik a textíliák esését, ahogy méretekről érdeklődik, majd előhúz a zsebéből egy kis jegyzetfüzetet, és felír valamit. Az eladó időről időre visszatért hozzá, a telefonján mutatott neki képeket, talán más fazonokat vagy árnyalatokat. Összenevettek. Az a könnyed, felszabadult nevetés csendült fel a férfi torkából, amelyet Nóra már hónapok óta nem hallott otthon.
„Ő az” – hasított belé a gondolat keserűen. „Persze, hogy ő. Fiatal, csinos, az üzlet egyenruhájában. És Márk ruhákat vesz neki. Türkiz ruhákat.”
A harag forrón, maró hullámként emelkedett fel benne. Lelki szemei előtt már peregtek is a képek: meghitt vacsorák félhomályos éttermekben, kéz a kézben tett séták, Márk halk szavai – „Gyönyörű vagy ebben a ruhában.” Látta magát, ahogy minden reggel búcsúcsókot kap a homlokára, miközben a férfi „dolgozni” indul. Hallotta a fia hangját is: „Anya, mikor jön haza apa?”
Tett egy bizonytalan lépést előre, készen arra, hogy kilépjen a rejtekéből. Ám Márk ekkor elmozdult az állványoktól, és a próbafülkék felé indult. Az eladónő kitárta az egyik ajtót – és Nóra végre meglátta, ki van odabent.
Nem a fiatal eladó.
Egy körülbelül ötvenöt éves asszony lépett ki a függöny mögül. Sötét hajában ősz tincsek csillantak, tekintete fáradt volt, kabátja egyszerű és kissé viseltes. A türkiz ruha azonban tökéletesen simult rá: kiemelte a derekát, lágyan omlott a vállára. Az asszony félénk reménnyel vizsgálta magát a tükörben, mintha nem merné elhinni, amit lát.
És ekkor Nóra olyasmit vett észre, amitől földbe gyökerezett a lába.
Márk odalépett a nőhöz, és gyengéden a vállára tette a kezét. Nem bizalmaskodva. Nem úgy, mint egy szerető. Inkább… mint egy fiú az édesanyjához. A mozdulatában óvó figyelmesség volt, csendes gyengédség. Mondott valamit halkan, melegen. Az asszony bólintott, és könnyeken át mosolygott.
Nóra hátrált egy lépést, visszahúzódva a polc takarásába. Szédült. Mi történik itt? Valami színjáték? Lehetséges, hogy csak szerepet játszanak, hogy leplezzenek valamit?
De az a belső hang, amely tíz éven át segített neki felismerni Márk hangulatát már a lépteiből is, most mást súgott: ez valóság. Tiszta és egyszerű.
Tovább figyelt.
Márk segített az asszonynak levenni a ruhát, gondosan vállfára akasztotta, majd az eladóhoz lépett, és kifizette – nem egyet, hanem három különböző árnyalatú türkiz ruhát. Nóra még a blokkot is látta: az összeg jelentős volt, de nem esztelenül magas. A férfi összerendezte a csomagokat, és óvatosan az asszony kezébe adta őket. Az röviden, hálásan megszorította a kezét.
Aztán együtt elindultak a kijárat felé.