Nóra már messziről felismerte. A jól ismert szürke kabát körvonalai rajzolódtak ki a Petrovszkij Bevásárlóközpont kirakata előtt, háttal az utcának. A levegő bennszakadt a tüdejében. 14:17 volt, szerda délután. A város szíve, a harmadik emeleti női ruházati osztály. Márknak ilyenkor elvileg a külvárosi építkezésen kellett volna lennie, megbeszélésen a kivitelezőkkel, amelyről azt mondta, akár este hatig is eltarthat.
Nóra mozdulatlan maradt. A szemközti könyvesbolt hideg falának támaszkodott, és onnan figyelte a férje alakját. Nem cigarettázott odakint, nem telefonált, és nem is várt senkit a bejáratnál. Bent állt, az üveg túloldalán, és elmélyülten szemlélte a próbababákra aggatott, tavaszi árnyalatú ruhákat. Mozdulatai lassúak, szinte ábrándosak voltak. Megigazította a kabátja gallérját – egykor ez az apró gesztus Nóra szívét is megdobogtatta. Tíz éve még. Most csak jeges szorítást érzett a torkában.
Nem az fájt igazán, hogy hazudott. És nem is pusztán az, hogy nem ott volt, ahol lennie kellett volna. Hanem az, ahogyan kinézett. Könnyednek. Derűsnek. Olyannak, amilyennek otthon már rég nem látta – mióta a beszélgetéseik kimerültek a számlák, a felújítás és Levente időbeosztásának egyeztetésében.
Nóra beljebb húzódott a könyvesbolt félhomályába. Ujjai remegni kezdtek. Az elmúlt hetek mozaikdarabjai villantak fel benne: a sorozatos túlórák, az „akciós” új ingek, amelyeket hirtelen vásárolt, és az az ismeretlen, finoman virágos illat, amit először az irodai kolléganőkre fogott.
Lassan kifújta a levegőt. Nem szólítja meg. Nem rendez jelenetet a bejáratnál. Egyszerűen bemegy, és saját szemével nézi meg, mi történik.
Az üzletbe lépve friss textil és drága parfüm illata csapta meg. Óvatosan a női fehérneműk felé vette az irányt, más vásárlók mögé húzódva, hogy takarásban maradjon. A szíve olyan hevesen vert, hogy attól tartott, mások is meghallják.
Ekkor végre teljesen meglátta őt.
Márk egy állvány előtt állt, amelyen türkiz ruhák sorakoztak – Nóra kedvenc színe. Két vállfát tartott a kezében, és a darabokat egy képzeletbeli alakhoz illesztgette, mintha fejben már fel is próbáltatná valakivel. Az arca koncentrált volt, mégis lágy. Odafordult az eladóhoz, egy huszonöt év körüli fiatal nőhöz, mondott valamit, mire az mosolyogva bólintott.
Nóra egy sálakkal teli polc mögött dermedt meg. Úgy érezte, kifut belőle az erő, a vér kiszökik az arcából, és a gyomra jeges ürességgel telik meg. Innen már nem volt visszaút – csak a következő pillanat, amelyben minden még világosabbá válhat.