…És ne feledd: amit most kimondok, azon nem fogok változtatni.”
Alig telt el egy óra, már érkezett is a válasz.
„Anyám szerint önző vagy. Azt mondja, egy feleségnek feltétel nélkül bíznia kell a férjében. Nem tudom, kinek van igaza.”
Eszter ajkán halvány mosoly jelent meg. Ennél tisztább jelre nem is volt szüksége.
Azonnal felhívta azt az ügyvédet, akit még korábban ajánlott neki egy barátnője. Időpontot egyeztetett válókereset benyújtására. Miután letette a telefont, elővette a lakás minden iratát – tulajdoni lapot, adásvételi szerződést, közműpapírokat – és gondosan egy külön dossziéba rendezte őket.
Este Gergő állt az ajtóban. Karjában hatalmas rózsacsokor, arcán bűnbánó kifejezés.
— Sajnálom — kezdte halkan. — Nem kellett volna idáig fajulnia. Anyám túllőtt a célon. Engedjük el az egészet.
Eszter végigmérte a virágokat, majd a férfit.
— Engedjük el? Pontosan mit? Azt, hogy el akartad vetetni velem a saját lakásomat? Vagy hogy az anyád már előre a válás utáni forgatókönyvet tervezgette? Netán azt, hogy mindezt szó nélkül végighallgattad?
— Nem voltam néma! Csak… nem tudtam mit mondani. Összezavarodtam.
— Öt év házasság után? Amikor dönteni kellett volna a feleséged és az anyád között?
A csokor lassan lejjebb csúszott a kezében.
— Mit vársz most tőlem?
— Őszinte választ. Azért jöttél, mert beláttad, hogy hibáztál? Vagy mert Zsuzsanna azt tanácsolta, próbáljuk meg újra?
Gergő nem felelt. A csend beszédesebb volt minden szónál.
— Menj el — szólalt meg Eszter fáradt nyugalommal. — Pakold össze, ami a tiéd, és költözz az anyádhoz. Ott legalább mindig egyetértetek.
— Ezt komolyan mondod?
— Teljesen komolyan.
Pillanatokig csak állt, majd dühösen a padlóra hajította a rózsákat.
— Meg fogod bánni! Nélkülem nem boldogulsz! Egyedül maradsz a drága lakásoddal!
— Inkább egyedül a saját otthonomban, mint veletek úgy, hogy semmim sem marad — válaszolta higgadtan. — Menj, Gergő. Nincs miről tovább beszélnünk.
Az ajtó csattanva záródott mögötte, az üveg is beleremegett.
Eszter lehajolt, összeszedte a szétszóródott rózsákat, vízbe tette őket. Aztán leült az ablak mellé egy bögre teával.
A telefonja rezgett. Üzenet érkezett az anyósától: „Még vissza fogsz könyörögni. A fiam jobbat érdemel nálad!”
Eszter szó nélkül törölte a számot, majd letiltotta. Végleg.
Elővette a mappát, még egyszer átnézte a papírokat. Minden rendben volt. A szülei gondoskodtak róla, amikor ráhagyták a lakást. Most rajta a sor, hogy megvédje azt, amit tőlük kapott.
Odakint lassan lebukott a nap. A lakás csendje már nem volt nyomasztó, inkább megnyugtató. Saját tér. Saját falak. Biztonság.
Belekortyolt a teába, és úgy érezte, hosszú hetek óta először szabadon kap levegőt.
Az otthon az övé maradt. Úgy, ahogyan annak lennie kellett.
Reggel felhívja az ügyvédet, és elindítja az eljárást. Új fejezet kezdődik — a saját szabályai szerint, zsarolás és manipuláció nélkül.
Lehet, hogy Zsuzsannának egyetlen dologban igaza volt: egyedül marad.
De ez a magány sokkal elviselhetőbb, mint az állandó rettegés attól, hogy elveszítse az utolsó kézzelfogható emléket a szüleitől.