A szavait még keményebbé tette, hogy mindezt a saját megtakarításából fedezte.
Néhány másodpercig feszült csend telepedett rájuk, de a nyugalom nem tartott sokáig.
Egy hét elteltével az anyósa ismét megjelent, ezúttal nem egyedül. Egy elegáns, kosztümös nő kísérte, aktatáskával a kezében.
— Eszterkém, hadd mutassam be! — csilingelte Zsuzsanna túláradó lelkesedéssel. — Ő Réka, kiváló ügyvéd. Minden iratot előkészített, csak alá kell írni az átíráshoz!
Eszter az ajtóban maradt, tekintete végigmérte a párost. A jogásznő udvarias, begyakorolt mosollyal lépett előrébb, kezében dosszié.
— Jó napot kívánok. Csupán néhány dokumentumról van szó, gyorsan és szabályosan elintézhetjük — kezdte magabiztos hangon.
— Nem én kértem a segítségét — vágott közbe Eszter hűvösen. — És semmit nem kívánok aláírni. Viszontlátásra.
Az ajtó határozottan becsukódott előttük. Kívülről még hallatszott Zsuzsanna felháborodott méltatlankodása, de Eszter már a konyhába ment. Az ujjai remegtek. Az arcátlanságuk szinte fojtogatta.
Este Gergő kitört.
— Felfogod egyáltalán, mennyire megaláztad anyámat? Csak segíteni akart! Ügyvédet hozott, hogy minden tiszta legyen!
— Segíteni? Hogy elvegyék tőlem a lakást?
— Nem elvenni, hanem rendezni a helyzetet!
— Gergő, nézz rám. Az anyád azt akarja, hogy a nevemről a tiedre kerüljön az ingatlan. Mondd ki őszintén, miért. Ne beszélj ködös „biztonságról”.
A férfi zavartan vakarta a tarkóját.
— Szerinte így helyes. A férfi legyen a tulajdonos.
— Miért lenne az?
— Mert… ez a rend.
— Kinek a rendje? Melyik században? Ezt a lakást a szüleim hagyták rám. Nem a tieid. Nem az anyád. Én örököltem.
— De hát egy család vagyunk!
— Család? — ismételte Eszter keserűen. — Akkor válaszolj valamire. Miért nem ajánlja fel az anyád, hogy az ő lakását írja a nevemre? A nagy családi harmónia érdekében?
Gergő ajka elnyílt, majd némán összezárult. Erre nem készült.
— Az teljesen más — dünnyögte végül.
— Miben? Az az ő egész életének munkája, igaz? Az enyém nem az? A szüleim is végigdolgozták az életüket, és rám bízták. Rám, nem rád.
Szavai súlya a levegőben maradt. Gergő nem felelt, csak felkapta a kabátját, és elment. Természetesen az anyjához, ahol mindig együttérzés és igazolás várta.
Két hétig tartott a nyomásgyakorlás. Zsuzsanna naponta húsz-harminc alkalommal hívta, üzenetekkel bombázta, találkozót követelt. Eszter egyikre sem reagált.
Aztán ma reggel érkezett egy rövid üzenet: „Holnap tíz órakor a közjegyzőnél találkozunk. Végleg pontot teszünk a lakás ügyére. Gergő beleegyezett.”
Eszter nem jelent meg. Helyette leült az asztalhoz, és hosszú levelet írt a férjének.
„Gergő. Szeretlek, és öt éve melletted állok. De azt a lakást nem adom át, amit a szüleim rám hagytak. Ez az egyetlen kézzelfogható örökségem tőlük. A biztonságom, az egyetlen garanciám arra, hogy nem maradok semmi nélkül.
Ha te és az anyád ezt nem vagytok képesek elfogadni, akkor el kell gondolkodnunk azon, mit jelent számunkra a család. A család a bizalmon alapul. Te döntöd el, melyik oldalon állsz.”