Az asztalon heverő mobil már harmadszor vibrált öt percen belül. Eszternek esze ágában sem volt ránézni a kijelzőre – pontosan tudta, ki keresi. Az anyósa soha nem állt meg egyetlen próbálkozásnál.
Végül felvette.
— Eszterkém, aranyom, merre jársz? — Zsuzsanna hangja gejlül kedves volt, szinte csöpögött a méztől. — Gergővel már fél órája itt ülünk a közjegyzőnél! Ugye nem felejtetted el, hogy ma aláírjuk a lakás papírjait?
Eszter lassan, hosszan kifújta a levegőt. Hogy is felejthette volna el azt a napot, amikor épp az otthonát készülnek kicsúsztatni a lába alól?
— Zsuzsanna, tegnap világosan megmondtam, hogy nem megyek.
A vonal túlsó végén rövid csend támadt. Egy pillanat csupán, mégis mindent elárult. Aztán a hang édessége eltűnt, és kemény él váltotta fel.
— Ne csináld már ezt, Eszter. Ez a te érdeked is! A lakás Gergő nevére kerülne, a férjedére, és ugyanúgy együtt élnétek benne. Hol itt a probléma?
— Az, hogy az a lakás az enyém — felelte higgadtan, de rendíthetetlenül. — A szüleimtől örököltem. Nem fogom átíratni.
Válaszra sem várva bontotta a vonalat.
Az egész történet három hónappal korábban kezdődött.
Gergő egy újabb anyai látogatás után tért haza. Lehuppant a kanapéra, de látszott rajta, hogy feszeng. Kapcsolgatta a tévét, aztán a telefonját nyomkodta, mintha időt akarna nyerni.
— Mondani akartál valamit? — kérdezte Eszter, amikor teával a kezében belépett a nappaliba.
— Semmi különös. Anya hívott — vont vállat, a tekintetét kerülve. — Aggódik miattunk.
— Igazán figyelmes.
— Azt mondja, nem ártana bebiztosítani magunkat. Tudod… a jövőre nézve.
Eszter gyomra összeszorult. Valahányszor Zsuzsanna a „mi érdekünkben” cselekedett, abból sosem sült ki semmi jó.
— Pontosan mire gondol?
Gergő ekkor végre ránézett. A szemében egyszerre bujkált szégyen és makacs elszántság.
— Hát… bármi megtörténhet. Válás, például. Anya szerint jobb, ha mindent tisztázunk jogilag, hogy később ne legyen vita.
— Mit kellene tisztázni?
— A lakást. Átírhatnád az én nevemre. Hiszen házasok vagyunk, végül is mindegy. Csak papíron változna.
Eszter óvatosan letette a csészét az asztalra. A keze alig remegett.
— Tehát az édesanyád szerint adjam neked azt a lakást, amit a szüleim hagytak rám. Elővigyázatosságból.
— Ne így fogalmazz — kapta fel a fejét Gergő. — Család vagyunk! Közös otthon. Csak jogilag kerülne az én nevemre, hogy minden rendezett legyen.
— Miféle rendezésről beszélsz?
— Egy normális, biztonságos helyzetről! — emelte fel a hangját, mert érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. — Anyának igaza van, ezt nem lehet félvállról venni, és ideje komolyan beszélnünk erről.