– …hogy a unokája valójában… – fejezte volna be Kinga lihegve, de Emese határozottan közbevágott.
– Na, ebből most elég! – jelentette ki játékos szigorral. – Ma este nem tévés drámát nézünk, mert itt a nappaliban zajlik a saját családi sorozatunk.
– Tényleg? – csillant fel Kinga szeme. – Akkor én is maradhatok? Szívesen hallgatnám!
– Hát persze! – lelkesedett Ilona. – Gyere csak be! Pont ott tartottunk, amikor Emeséről meséltem…
– Anya! – tiltakozott Emese, de már késő volt.
Kinga hamar belemelegedett a hallgatásba. Olyan felszabadultan kacagott a történeteken, hogy még Zsuzsanna is elfeledkezett korábbi zavaráról, és színes részletességgel adta elő a híres szökőkutas esetet.
– Jaj, ne is mondjátok! – törölgette a könnyeit Kinga. – Majdnem olyan, mint amikor én összetalálkoztam azzal a szerencsétlen kiskapuval…
– Miféle kiskapuval? – kapta fel a fejét Márk.
– Amikor ideköltöztem ebbe a házba – kezdte Kinga ünnepélyesen –, büszkén vonultam be az udvarra az új kabátomban…
– Abban a bordóban? – élénkült fel Ilona.
– Abban bizony! És akkor az a fránya kapu…
– Várj csak – szólt közbe Zsuzsanna –, nem akkor találkoztatok először, anya?
– De bizony! – nevetett fel Ilona. – Meghallottam a csattanást, kiszaladtam, és mit látok? Egy hölgy bordó kabátban a földön, mellette pedig a leszakadt kapu.
– Nem a földön voltam! – háborodott fel Kinga. – Csak… elegánsan leereszkedtem.
– Egy pocsolyába – tette hozzá Ilona ártatlan arccal.
– De annak a pocsolyának köszönhetjük a barátságunkat – mosolygott Kinga. – Te behúztál magadhoz teázni…
– Te meg másnap megsütötted azt a legendás túrós pitédet hálából…
– És onnantól nem volt megállás! – csapott a térdére Kinga. – Hány éve is tart ez?
Ilona gyors számolásba kezdett. – Áprilisban lesz negyvenöt. Szinte hihetetlen.
– Azt hiszem, erről van valahol fotó – szólalt meg Emese hirtelen. – Emlékszel, anya? A nyaralóban találtad meg a régi albumot.
Turkálni kezdett a fényképekkel teli dobozban, majd diadalmasan felmutatott egy megsárgult képet.
– Megvan! Nézzétek!
A felvételen két fiatal nő ült a lépcsőház előtti padon, kéz a kézben, harsány nevetés közben. Az egyik bordó kabátot viselt, a másik mintás kendőt.
– Micsoda idők… – mondta halkan Kinga.
– Gyönyörűek voltunk – vágta rá Ilona. – Mintha most nem lennénk azok!
– Most inkább bölcsek vagyunk – jegyezte meg Kinga diplomatikusan.
– És tapasztaltak! – tette hozzá Ilona. – Annyi történet gyűlt össze mögöttünk, hogy könyvet lehetne írni.
– Ha már történetek – kacsintott Emese –, anya, a merőkanalas esetről még nem is beszéltél.
– Milyen merőkanál? – húzta össze a szemöldökét Gábor.
– Amikor Ilona meg akart tanítani engem borscsot főzni – nevetett Kinga. – Közvetlenül szilveszter előtt történt…
És újra megindult az emlékezés áradata. Már nemcsak családi sztorik kerültek elő, hanem közös szomszédi kalandok, ünnepek, kisebb-nagyobb bajok, amelyek során mindig számíthattak egymásra.
– Most, hogy így belegondolok – szólalt meg Márk –, Kinga tényleg olyan, mintha a családhoz tartozna. Minden ünnepen itt volt.
– Az óvodai fellépéseiden is – emlékeztette Emese.
– Amikor apa kórházba került, ő érkezett elsőként segíteni – idézte fel Zsuzsanna.
Ilona elégedetten nézett végig rajtuk. – Pont erről beszélek mindig. A család nem csupán vérségi kötelék. Az is család, aki melletted áll, amikor szükséged van rá, aki nem tűnik el a nehéz pillanatokban – mondta meghatottan.
– És az is, aki csak úgy átugrik egy csésze teára – tette hozzá Kinga.
– Vagy együtt kavargatja a borscsot – mosolygott Ilona.
– A merőkanalat ne! – kiáltották egyszerre, mire kitört a nevetés.
Közben odakint leszállt az este. A lakásban friss sütemény illata terjengett – Kinga nem tudott ellenállni, és hozott a híres túrós pitéjéből. A csészék finoman összekoccantak, a beszélgetés pedig egyre meghittebbé vált, mintha a falak is őrizni akarnák a pillanatot.
– Tudjátok, mi jutott eszembe? – szólalt meg Emese elgondolkodva. – Kellene egy új doboz a fényképeknek. Olyan, amibe a mostani emlékeink kerülnek.
– Remek ötlet! – lelkesedett Márk, már elő is kapva a telefonját. – Csináljunk rögtön egy közös képet! Mama, ülj középre! Kinga, te mellé!
– Várjatok, megigazítom a kendőmet – aggódott Ilona.
– Hagyd csak – állította meg Emese. – Így tökéletes.
Kattant a kamera. A képen mindenki rajta volt: kissé kócosan, talán egy kicsit meghatódva, de őszinte mosollyal. Ugyanaz a melegség sugárzott róluk, mint a régi, megsárgult fotóról – csak most többen voltak, és az arcokon az évek bölcsessége is ott ragyogott.
A kék doboz visszakerült a vitrin polcára, készen arra, hogy ne csak a múlt, hanem a jelen pillanatait is megőrizze. Mert ebben a családban mindig akadt hely még egy széknek az asztalnál – és még egy szívnek, amely idővel igazán otthonra talál.