– De hát nekem is a piros dobozról írt, a tálalóban!
A következő pillanatban elszabadult a káosz. Mindenki egyszerre beszélt, egymás szavába vágva próbált magyarázatot találni. Lassan kiderült, hogy Erzsébet nagyi mindenkinek más-más rejtekhelyet említett a levelében, ráadásul néhány szín és búvóhely több embernél is ismétlődött.
Balázs értetlenül vakarta meg a fejét.
– Ezt most komolyan nem értem. Miért csinálna ilyet?
– Hah! – csapott a homlokára Zsuzsanna. – Emlékeztek a tavalyi likőrös történetre? Mindannyiunknak azt mondta, hogy a „titkos receptet” éppen neki szánja!
– És végül csak annyi volt az egész, hogy biztosan eljöjjünk a születésnapjára – fejezte be Emese. – Most is november közepe van…
– A szülinapja pedig… – kezdte Márk.
– Egy hét múlva! – vágták rá kórusban.
Gábor lassan végignézett rajtuk.
– Vagyis az egész csak egy jól kitervelt húzás, hogy…
– Hogy összevesszünk, aztán kibéküljünk nála az ünnepen – morogta Zsuzsanna, de a szája sarkában bujkált egy mosoly.
Emese határozottan felegyenesedett.
– Most viszont nem dőlünk be. Nem nyitunk ki semmit, nem kutatunk. Megvárjuk, amíg hazajön, és majd ő elmagyarázza.
– Teljesen igaz – bólogatott Júlia. – Majd beszámol a sok színes dobozról.
A társaság egyetértően hümmögött, de közben mindenki lopva a szekrények és polcok felé sandított.
– Akkor talán induljunk? – vetette fel Balázs.
– Persze, persze… – kapkodott Zsuzsanna. – Csak a táskámat mintha az előszobában hagytam volna…
Az ajtó felé indult, ám valahogy mégis a tálalónál kötött ki.
– A telefonomat se találom – dünnyögte Gábor, és már a gardrób irányába lépdelt.
– Hé! – szólt rájuk Emese. – Az előbb állapodtunk meg!
– Csak ránézek…
– Egy pillantás az egész…
– Nem nyúlok hozzá…
Öt perc sem telt bele, és a lakás úgy festett, mintha vihart kavartak volna benne. A nemes fogadalmak szertefoszlottak; mindenki lázasan kutatott fiókban, ágy alatt, polcok mögött.
– Megvan! – kiáltotta hirtelen Márk, miközben egy poros dobozt húzott elő az ágy alól. – Kék!
Azonnal köré gyűltek.
– Nyisd ki! – sürgette Zsuzsanna.
– Ne merd! – ellenkezett Emese.
– Ugyan már – legyintett Gábor. – Ha már idáig eljutottunk…
Márk felpattintotta a fedelet, majd döbbenten elhallgatott.
– Hűha…
A doboz nem ékszert vagy pénzt rejtett, hanem régi fényképek egész halmát. Százával hevertek benne.
– Nahát… – Júlia az egyik képet nézegette. – Ez én vagyok a nyári táborban!
– Itt meg mi ketten a Balatonnál – nevetett Gábor. – Emlékszel, mennyire megijedtél attól a medúzától?
– És itt Emese első osztályosként, hatalmas masnival a hajában…
A rokonok szorosan egymás mellé húzódtak, kézről kézre adták a fotókat, nevetgéltek, vitatkoztak, kiegészítették egymás emlékeit.
– Várjatok! – Márk a doboz alján egy borítékot talált. – Ebben van valami.
Felolvasta:
„Drága gyerekeim és unokáim! A legnagyobb kincsem ez a gyűjtemény – a közös történetünk képekben. Egész életemben őriztem őket. Tudom, hogy nem bírjátok ki, és előbb-utóbb rábukkantok erre a dobozra (ismerlek benneteket!). Azt is tudom, hogy közben nosztalgiázni, nevetni fogtok, talán még össze is kaptok egy-egy részleten. De a lényeg, hogy együtt lesztek – ahogy ezeken a fotókon is. Ui.: A többi színes doboz üres. Csak azért rejtettem el őket mindenfelé, hogy izgalmasabb legyen a keresés.”
– Ez a nagyi… – csóválta a fejét Márk elismerően. – Teljesen behálózott minket.
– Mint a kisiskolásokat – szipogta Zsuzsanna, miközben gyorsan letörölt egy könnycseppet.
Emese hirtelen felcsillant szemmel nézett körbe.
– Figyeljetek, mi lenne, ha most mi készülnénk valamivel?
Egy hét múlva Ilona nagymama hazaérkezett. Amikor kinyitotta az ajtót, megtorpant a küszöbön.
A lakás falait fényképek borították. Nemcsak a kék dobozból előkerültek, hanem frissebbek is, amelyeket mindenki a saját albumából hozott. A nappali közepén hatalmas torta állt, körülötte pedig az egész család – gyerekek, unokák, dédunokák – egy nagy felirattal: „Boldog születésnapot!”
– Meglepetés! – kiáltotta Márk.
Ilona zavartan nevetett.
– De hiszen csak holnap lesz…
– Úgy döntöttünk, előbb kezdjük – mosolygott Emese. – És addig tart, amíg minden képről el nem mesélünk egy történetet.
– Ha kell, három napig – tette hozzá Gábor.
Ilona végignézett rajtuk, a tekintete megtelt meghatottsággal.
– Ravasz kis csapat… Azt hittem, én játszottam ki benneteket.
– Tőled tanultuk – nevetett Zsuzsanna. – Benned van a génjeinkben!
Aznap igazi családi ünnep kerekedett: hajnalig tartó beszélgetésekkel, dalolással, anekdotákkal, tánccal. A kék doboz pedig végül a tálaló legszembetűnőbb polcára került – többé nem titokként, hanem büszkén őrzött emlékként.
A nevezetes születésnap után Ilona nagymama feltűnően csendessé vált. Túlságosan is csendessé.
– Valamin töri a fejét – jegyezte meg Emese egy este Balázsnak. – Ismerem azt a furcsa, ravasz csillogást a szemében.