A hangja felcsattant, és abból a kiáltásból előtört mindaz a keserűség, amit hét éven át némán cipelt magában.
— Mit kellett volna bevallanom? Hogy kevés voltam? Hogy nem bírtam el a terhet? Hogy Réka szülei, két visszafogott, hétköznapi tanár, stabilabb alapot teremtettek, mint mi együtt valaha? Hogy te, anya, ugyanazzal a leplezetlen csalódottsággal nézz rám, mint apára? Hogy te, Dóra, többé ne kérj tőlem pénzt minden új hóbortodra csak azért, mert „nekem úgyis jól megy”? Így egyszerűbb volt! Nem értitek? Egyszerűbb!
Lihegve támaszkodott az asztalra, ujjai ernyedten lógtak a peremén. A csend, ami ezután rátelepedett a szobára, már nem az előzőé volt: súlyos, fojtogató némaság lett, mint egy lassú gyászinduló.
Végignéztem rajtuk. Károlyon, aki továbbra sem emelte fel a tekintetét a papírokról. Ildikón, akinek eddig megbonthatatlannak hitt felsőbbrendűsége most darabokra hullott. Dórán, akinek kényelmes világa hirtelen megrepedt. És a férjemen, akinek évekig gondosan őrzött titka most mindenki előtt hevert.
— Tudják — szólaltam meg halkan, mégis úgy, hogy minden szó élesen koppant —, önök mindvégig úgy kezeltek, mintha a „Család és Társa” nevű vállalkozás egyik alkalmazottja lennék. A fő befektetés a sikeres fiú, én pedig a néma kis asszisztens, akinek dolga rendet tartani és nem kérdezni. Soha nem az érdekelték önöket, ki vagyok valójában. Csak a kép számított. A jól használható, kényelmes illúzió. De én nem vagyok eszköz. És végképp nem ingyen.
Becsuktam a kék mappát. A zár kattanása élesen hasított a levegőbe.
— Ez nem család. Ez egy lelkiismeret-mosoda és státuszmegőrző cég. Én pedig csupán egy idegen tőke voltam, amelyről azt hitték, automatikusan az önöké. Most viszont itt az elszámolás ideje.
Szó nélkül távoztak. Mintha előre megbeszélték volna a sorrendet. Dóra indult elsőként, zavartan motyogva valamit a gyerekről, tekintetét kerülve az enyémet — inkább menekülésnek tűnt, mint búcsúnak. Károly lassan állt fel, visszacsúsztatta a papírokat a mappába, bólintott a levegőnek, majd kiment anélkül, hogy akár a fiára, akár rám nézett volna. Egyetlen óra alatt évtizedeket öregedett.
Utolsónak Ildikó maradt. Már nem emelte fel a hangját. Komótosan magára terítette a kabátját, kézitáskáját a karjára akasztotta. Az ajtóban még megállt. Szeme, amely máskor metszően éles volt, most üresen, kiégetten csillogott. Márk a szoba túlsó felén állt, háttal neki, az ablak felé fordulva.
— Hittünk benned — mondta halkan.
Az ajtó hangtalanul csukódott be mögötte. A zár kattanása mégis dörrenésként visszhangzott.
Ketten maradtunk a lakásban, ahol a levegő még mindig nehéz volt a kimondott és kimondatlan szavaktól. A konyhából átszűrődött az óra egyenletes ketyegése. Az utcán dudált egy autó. Odakint ment tovább az élet. Idebent viszont mintha megállt volna az idő.
Márk lassan megfordult. Az arca sápadt volt, szeme vörösen izzott — nem a sírástól, hanem a visszafojtott indulattól.
— Elégedett vagy? — kérdezte rekedten. — Mindent romba döntöttél. Anyám majdnem összeesett, apám… fogalmam sincs, mit gondol. Dóra teljesen kiborult. Ezt akartad?
Nyugalom áradt szét bennem, furcsán idegen, mégis szilárd.
— Nem botrányt akartam, Márk. Igazságot akartam. Legalább kettőnk között. Ezek között a falak között. Tudtad az igazat. Mindvégig. És hallgattál. Hagytad, hogy „eltartónak” nevezzenek, hogy ez a lakás a te érdemedként éljen a fejükben. Hallottad minden alkalommal. És félrenéztél. Ahogy ma is.
Hirtelen az asztalhoz lépett, öklei a lapra csapódtak.
— Mit tehettem volna? Ordítsak az anyámmal? Tálaljam ki a pénzügyi részleteket? Ők más generáció! Náluk a férfi a családfenntartó! Én próbáltam azzá válni! Dolgoztam éjjel-nappal, hogy bizonyítsak! Hogy megfeleljek nekik… és neked is!
— Nekem? — keserű nevetés szakadt fel belőlem. — Én nem bizonyítékot vártam. Hanem társat. Szövetségest. Ehelyett titokká tettél. Olyan titokká, amit szégyellni kell. Nem álltál mellém. Inkább hagytad, hogy a megvetésük között éljek, csak hogy a „sikeres fiú” szerepe sértetlen maradjon. Tudtad, hogy ez az én otthonom is, mégis hagytad, hogy idegennek érezzem magam. Ha ez nem gyávaság, akkor mi?
— Ez nem gyávaság! — csattant fel. — Békét akartam. Igen, szégyelltem magam! Szégyelltem, hogy a te szüleid tették meg azt, amit az enyémek nem tudtak. Hogy a legfontosabb pillanatban nem én voltam az erős. Azt hittem, idővel majd számítani sem fog. Hogy a sikereim mindent felülírnak. Hogy egyszer tényleg hozzátehetem a magam részét. Te viszont… — megrázta a fejét — sosem engedted el. Gyűjtögetted a sérelmeket. Mint egy fegyvert, amit ma végre elsütöttél. Nem igazságot akartál. Hanem elégtételt.
A szavai váratlanul mélyre találtak. Volt bennük igazság. Igen, gyűjtöttem. De nem bosszúból. Hanem mert egyre nehezebb lett cipelni.
— Másképp hogyan őrizhettem volna meg magam? — suttogtam. — Nappal mosolyogtam, főztem, hallgattam a megjegyzéseket. Éjjel pedig a plafont bámultam, és azon gondolkodtam: ha tudja az igazat, miért nem szól? Talán egyetért velük? Talán számára is csak „pötyögés” a munkám, és a szüleim segítsége szégyellnivaló? Azt mondod, a sikereid majd mindent elfednek. Nem fedtek el semmit. Csak még élesebben kirajzolták a köztünk húzódó repedést. Te a jóváhagyásuk homokjára építetted a tornyodat, és azt vártad, hogy gránitnak higgyem.
Az ablak felé fordultam. A sötét üvegben torz, egymástól eltávolodott alakunk tükröződött.
— A kapzsiság nemcsak pénzről szól — folytattam csendesen. — Lehet mohón élni más türelméből is. Az én hallgatásomból. Mindannyian ezt tettétek. Úgy használtátok a türelmemet, mintha kimeríthetetlen forrás volna. De a szeretet nem üzlet. Nem lehet úgy működtetni, hogy „én megteremtem a látszatot, te pedig cserébe eltűröd a hazugságot”. Az nem kapcsolat. Az áruba bocsátott érzelem.
Hosszú csend következett. Hallottam, ahogy lehuppan egy székre.
— És most? — kérdezte fáradtan. — Mit kezdjünk ezzel?
Behunytam a szemem. Felvillant előttem egy régi nap: a frissen festett falak illata, a napfény a csupasz padlón. Anyám ölelése. Apám komoly kézfogása.
„Ez az alapotok. Hogy a szeretet ne félelemből épüljön” — mondták akkor.
Mi pedig lelkesedve ígértük, hogy otthont teremtünk.
Otthon helyett sírkamrát hoztunk létre a ki nem mondott sérelmeknek.
Kinyitottam a szemem.
— Nem tudom, mi a következő lépés — feleltem őszintén. — Csak azt tudom, hogy ebben a hazugságban nem maradhatok tovább. Holnap elutazom a szüleimhez. Idő kell. Neked is, nekem is. Hogy kiderüljön, maradt-e még bennünk valami, amiért érdemes harcolni. Vagy már régen eltemettük azt azon a napon, amikor te a csendet választottad helyettem.
Márk nem válaszolt. Összegörnyedve ült, tekintete a terítő mintájára tapadt, mintha abban keresne kapaszkodót. A hallgatása hangosabb volt bármilyen szónál. Benne volt az egész történetünk — nem egyetlen este robbanása, hanem valami lassú, szinte észrevétlen pusztulás krónikája. Valamié, ami nem haragban, hanem közönyben és kényelmes önáltatásban halt meg.