A hangja nem is nekem szólt már, hanem Márknak – parancs volt, követelés, az uralmának megerősítése.
— Takarítsd el innen! Egy percig se maradjon ebben a házban! Elegem van a hálátlanságából!
Ránéztem. A férjemre. Arra az emberre, akinek mellettem kellett volna állnia, mint egy biztos falnak. Kerestem rajta bármit: egy szót, egy apró mozdulatot, egy lépést felém.
Kinyitotta a száját, de csak nyelt egyet. A tekintete ide-oda cikázott az arcomról – amelyről tudtam, hogy jéghideg és kifejezéstelen – az anyja vörösre gyúlt arcára, majd az apja tanácstalan alakjára. És ott volt a szemében az a régi, ismerős érzés: rettegés. Nem felnőtt férfi félelme, hanem egy kisfiúé, aki attól tart, hogy az anyja haragja elsodorja. És szégyen. Szégyen miattam, a jelenet miatt, amiért kimondtam azt, amit évek óta elhallgatott.
Lesütötte a szemét. A padlóra. A széttört csésze darabjaira.
Nem az anyja kiabálása volt a végső lökés. Az ő hallgatása. Az a gyáva, árulkodó pillantás-elkapás.
Az előbb még ordítástól vibráló levegő hirtelen metszően tisztává vált. Mintha minden zaj távol került volna. Nem hallottam tovább Ildikó hangját, nem láttam remegő kezét. Kiegyenesedtem, és megszólaltam. Halkan, egyenletesen. A hangom úgy hasított bele a jelenetbe, mint penge a selyembe.
— Ildikó.
Elakadt a szava. Meglepte a hangszínem.
— Elfelejtett valamit. Egy apró, jelentéktelennek tűnő részletet. Inkább csak formaság.
Lassan végignéztem a konyhán, a nappalin, ezen a „ti házatokon”.
— Ez az ingatlan nem az öné. Sőt… — szándékosan megálltam egy pillanatra, és egyenesen Márkra néztem, aki erre felkapta a fejét — nem is kizárólag a fiáé. Az én szüleim ajándéka. Az ő régi lakásuk eladásából származó teljes összeget ide fektették. A falakba, amik között most állunk. A maga „családfenntartójának” akkor még az önerőre sem futotta. A pénz épp a frissen vásárolt öltönyére ment el, amiben állásinterjúra járt.
Láttam, ahogy Márk arca megmerevedik. Károly lassan leereszkedett a kanapéra, mintha egy rossz álomba csúszna bele. De én Ildikót figyeltem.
— Az iratok a széfben vannak. Ugyanott, ahol az első két év bankszámlakivonatai is. Az én számlámról, Ildikó. Amíg a fia „megkapaszkodott”, én fizettem a törlesztőt. Szeretné megnézni?
A csend, ami ezután következett, sűrű és fojtogató volt. Ildikó kapkodva lélegzett, a tekintete zavarodottan járt köztem és Márk között. Cáfolatot keresett. De csak a fia elsápadt arcát találta, a kiüresedett, rémült pillantását. Nem próbált tiltakozni.
A dermedtséget egy éles, állatias sikoly törte meg.
— Neeem! — szakadt fel belőle. — Ez nem igaz! Hazudsz! Kicsim! — Márk karjába kapaszkodott, rángatni kezdte. — Mondd meg neki! Mondd, hogy hazugság! Hogy őrültség!
Márk mozdulatlanul állt, mint egy karó. A szája szürkésfehér volt.
— Anya… — nyögte ki. Nem tagadás volt. Inkább sóhaj.
— Milyen „anya”?! Miért hallgatsz?! Réka, megőrültél? Mi ez az ostobaság? Féltékeny vagy? Tönkre akarod tenni a családomat?!
Ebben a pillanatban csattant a bejárati ajtó zárja, és Dóra viharzott be a lakásba, kabátban, zilált hajjal.
— Mi ez az ordítás? — kiáltotta. — Két emeletet visszhangzik! Nem tudom elaltatni a gyereket! Anya, mi történt?
Ildikó felé fordult, mintha új kapaszkodót talált volna.
— Dórikám! Azt állítja, hogy a lakás az övé! Hogy az ő szülei fizették ki! Hogy a mi Márkunk egy fillért sem adott bele! Elment az esze!
Dóra megállt a küszöbön. Végigmért engem, hűvös, számító pillantással, aztán a bátyjára nézett, végül az apjára. Károly előrehajolva ült, arcát a tenyerébe temetve.
— Apa? — kérdezte halkan.
Károly csak megrázta a fejét.
Dóra arcán a döbbenet gyorsan átcsapott indulatba. De nem emelkedett, nemes harag volt ez. Inkább nyers, önző félelem.
— Te számító nőszemély! — sziszegte, és felém lépett. — Évekig játszottad a csendes, szerény feleséget, közben ezt tervezgetted? Kivártad, míg a bátyám talpra áll, és most kidobnál minket? Anyát szívrohamig akarod hajszolni?!
A szavai élesek voltak, de a mögöttük húzódó rettegés még élesebb. Nem az anyját féltette. A biztos hátteret.
— Senkit nem akarok utcára tenni, Dóra — feleltem higgadtan. — Csak kimondtam az igazságot. Amit a bátyád inkább eltitkolt.
— Miféle igazságot?! — csattant fel. — Csak irigy vagy! A te szüleid egyszerű tanárok, és…
— Dóra, elég — szólt közbe Márk tompán. De nem volt erő a hangjában.
— Nem, nincs elég! Hol vannak a bizonyítékaid? Perelni foglak rágalmazásért!
Válasz helyett a hálószobába mentem. A szívem hevesen vert, de a kezem biztos maradt. Kinyitottam a beépített széfet, és elővettem a kék mappát. Évek óta ott pihent, mint egy néma emlékeztető.
Visszatérve az asztalra tettem. Mind az öten azt a kék kartont bámultuk, mintha robbanószerkezet lenne.
— Tessék — mondtam. — Ajándékozási szerződés. A szüleim és köztem. Közjegyzői hitelesítéssel. Öt év és három hónapja kelt. Az akkori teljes vételár szerepel benne.
Kinyitottam, és az első oldalt Ildikó felé nyújtottam. Nem merte megfogni. Károly vette át, remegő kézzel. Feltette a szemüvegét, és olvasni kezdett. Az arca szürkésre vált.
— Ezek pedig a számlakivonatok — tettem mellé egy összefűzött csomagot. — Az első két év törlesztései. Sárgával jelölve. Amíg Márk a „biztos állását” élvezte, ami főleg új öltönyökre, éttermi ebédekre és az új autó benzinköltségére volt elég. Arra az autóra, amellyel annyit dicsekedtetek.
Dórára néztem.
— A „szegény tanárok” nem bundára gyűjtöttek. Hanem rám. A jövőmre. Nem kértek érte semmit. Csak hittek bennünk. A hit pedig nem bankszámlán kamatozik.
Dóra hallgatott. A haragja megingott, helyére zavart bizonytalanság költözött.
— Márk… ez igaz? — kérdezte halkan.
Márk lehunyta a szemét, majd bólintott. Egyetlen, nehéz mozdulattal.
— Miért nem mondtad el? — suttogta Dóra, már nem vádlón, inkább sértetten.
És ekkor Márkban elszakadt valami. Nem felém fordult. Hanem feléjük.
— Mit kellett volna mondanom?! — tört ki belőle. A hangja remegett az évek óta gyűjtött feszültségtől. — Hogy nem voltam képes egyedül megoldani? Hogy nem tudtam előteremteni az önerőt? Hogy Réka szülei, két „egyszerű tanár”, többet tettek értünk, mint mi mind együttvéve? Hogy azt akartátok, ugyanazzal a csalódással nézzetek rám, ahogy apára szoktatok? Erre lett volna szükségetek?