Péntek este volt, pontosan hat óra. A tűzhely előtt álltam, és hallgattam, ahogy a serpenyőben sisteregnek a fasírtok – azok a gyerekkori menzás ízeket idéző darabok, amelyeket Márk mindig rajongásig szeretett. A kezem automatikusan végezte a megszokott mozdulatokat: eligazítottam a szalvétatartót, ellenőriztem, van‑e elég só a sótartóban, majd a boltban vett tulipánokat milliméterre pontosan a konyhaasztal közepére igazítottam. Mindent makulátlanná akartam tenni. Ahogy mindig, amikor Ildikó és Károly érkeztek.
A csengő hangja úgy hasított a lakás csendjébe, mintha riasztó szólalt volna meg. Vettem egy mély levegőt, lesimítottam egy kósza tincset a homlokomról, és ajtót nyitottam.
— Jó estét, Ildikó, Károly — mosolyogtam rájuk, miközben félreálltam az útból.
Az anyósom anélkül, hogy levette volna a drága bundáját, végigmérte az előszobát, különös figyelemmel a cipősszekrényre és az én egyszerű papucsomra. Szigorú arca egy pillanatra enyhült, de csak éppen annyira, hogy észrevegyem.
— Réka, vehettél volna friss virágot is, nem ilyen… már-már kókadt csokrot — jegyezte meg sóhajtva, miközben gondosan felakasztotta a kabátját, mintha egy elegáns étterem ruhatárában lenne, nem a mi szerény fogasunknál.
— Sziasztok — lépett ki a dolgozószobából Márk, már átöltözve kényelmes otthoni ruhába. Anyját puszival köszöntötte, apját vállon veregette. Belém nyilallt valami. Az ő laza „sziasztok”-ja sokkal melegebben csengett, mint az én udvarias, kimért köszönésem.
Asztalhoz ültünk. Az első percek a kötelező udvariassági körökről szóltak: út, egészség, időjárás. Aztán Ildikó megkóstolta az egyik fasírtot, letette a villát.
— Finom, Réka, kétségtelen — mondta mézes hangon. — De az én Márkom úgy szereti, ha igazán szívből készül. Egy kis párolt hagymával, krémes szósszal. Ugye, emlékszel?
— Emlékszem — bólintottam, érezve, ahogy a bor melege az arcomba szökik. — Csak most figyel az étrendjére, edz. Ezek könnyebb változatok.
— Persze, a nagy karrier — kapta fel a szót Károly, miközben konyakot töltött magának. — Na mesélj, fiam, mi újság a munka frontján? Hallottuk, előléptetés van kilátásban.
Márk szerényen lehajtotta a fejét, de ismertem azt a pillantást: a győztesét, aki igyekszik visszafogottnak látszani.
— Semmi különös, apa. Rám bíztak egy új projektet, komoly költségvetéssel. Húszfős csapat dolgozik alattam.
— Nahát! — csapta össze a kezét Ildikó, majd futólag rám nézett. — Az igazi családfenntartó. Nem minden vő ilyen kincs. Réka, tudod te, milyen szerencsés vagy?
Majdnem félrenyeltem a vizet. Márk térde az enyémhez ért az asztal alatt: halk figyelmeztetés. „Ne kezdj bele.” Összeszorítottam az állkapcsomat.
— Tudom, Ildikó. Nagyon is.
— Így helyes — vágott le egy szelet kenyeret, és komótosan megkente vajjal. — Mert látok én olyan feleségeket, akik otthon üldögélnek, egész nap a közösségi oldalakon lógnak, míg a férj gürcöl. Nem túl igazságos felállás. Te legalább dolgozol valamit… mi is az pontosan? Rajzolgatsz honlapokra?
— Grafikus vagyok — javítottam ki halkan, de határozottan. — Szabadúszóként dolgozom, saját ügyfélkörrel.
— Szabadúszó — ismételte, mintha savanyú ízt forgatna a szájában. — Az nem túl biztos dolog. Ma van, holnap nincs. Nem olyan stabil, mint egy nagyvállalati fizetés, mint a mi Márkunké. Végül is ő fizeti az egész hitelt, nem?
A levegő hirtelen nehézzé vált. Márk megdermedt, a villa félúton a tányérja fölött. Rám nézett. A tekintetében könyörgés: „Kérlek, hallgass.”
Károly a palack címkéjét tanulmányozta, mintha az lenne az este legérdekesebb témája. Ildikó szemében viszont ott csillogott a meggyőződés: teljes bizonyossággal hitte, hogy igaza van.
És bennem ekkor valami elcsendesedett. Nem düh volt. Nem indulat. Inkább üresség. Az a fajta, amely hét év alatt gyűlik össze, minden alkalommal, amikor Márk félrenézett, amikor elhangzott az a szó: „a mi kenyeresünk”.
— Igen — feleltem, és a saját hangom is távolinak tűnt. — Ő fizeti. Amióta ideköltöztünk.
Márk sóhajtott. A lába elhúzódott az enyémtől. Azt hitte, túlvagyunk rajta. Nem sejtette, hogy ez csak a vihar előtti csend. Ildikó elégedetten biccentett, majd áttért egy barátnője új bundájára. Én mosolyogtam, és közben azon gondolkodtam, milyen különös: ennek a lakásnak erődnek kellene lennie, mégis idegen terepnek érzem. Mintha csupán megtűrt vendég lennék benne.
Az este lassan csordogált tovább. Rokonok, benzinárak, ízléstelen tévéműsorok kerültek szóba. Én automatikusan szedtem le a tányérokat, miközben Ildikó árgus szemekkel figyelte minden mozdulatomat, mintha vizsgán lennék: jól mosogatok‑e, megfelelő helyre kerülnek‑e a csészék.
Márk és Károly átvonult a nappaliba híreket nézni. Tompa férfihang foszlányai szűrődtek vissza. A konyhában ketten maradtunk.
Ildikó kihúzott háttal ült a széken, apró kortyokban itta a teáját. A csészét végül határozott koppanással tette le.
— Nos, Réka, beszéljünk őszintén. Mik a terveitek?
— A hétvégére? — kérdeztem, bár pontosan tudtam, mire céloz.
— Ugyan már. A jövőre. Harminc körül jártok. Szép, tágas lakás… és mégis milyen csendes. Szinte múzeum. Mikor hallok már gyerekzsivajt? Nem fiatalodom. A barátnőim mind unokákkal dicsekszenek, én meg a telefonomon mutogatom, hogyan rendezte be a fiam az új irodáját.
Nem először hozta fel. De most, a korábbi megjegyzések után, minden szava újabb csepp volt egy már túlcsorduló pohárban.
— Ildikó — szólaltam meg egyenletes hangon, miközben belül remegtem — a gyerek nem lakásdísz, ami a csendet hivatott kitölteni.
— Ne gyere nekem ezekkel az okos mondatokkal! — legyintett. — Tudjuk jól, mi az oka. A bizonytalan kis karriered fontosabb. Ott ülsz a fejhallgatódban, kattintgatsz, miközben az anyaság nem vár. Márk fáradtan jön haza, neki élő otthon kell, gyerekhang, igazi vacsora, nem pedig… ez.
Lenéző mozdulattal körbemutatott a makulátlan, csöndes konyhámon. A gesztus úgy söpörte félre mindazt, amit itt felépítettem, mintha semmit sem érne.
A csend, amelyet ő megvetett, hirtelen zúgni kezdett a fülemben. A nappaliban elnémult a tévé. Hallották.
— Talán — mondtam, és a nyugalmam jéghideg volt — nem szeretném, ha a gyerekeim olyan légkörben nőnének fel, ahol az számít a legtöbbet, mennyit keres az apjuk, vagy milyen autót vezet. Ahol a nagymama ugyanúgy osztályozza őket, mint az én főztömet. Ahol az otthon nem menedék, hanem kirakat mások elvárásainak.
Dermedt csend ereszkedett ránk. Márk jelent meg a konyhaajtóban, elsápadva. Mögötte Károly zavartan igazgatta a szemüvegét.
— Te… hogy mondhatsz ilyet? — suttogta Ildikó, arca elvörösödve. — Én egész életemben értetek…
— Anya, Réka, kérlek… — motyogta Márk, tett egy lépést előre, de senkihez sem közeledett igazán. Megállt félúton, tehetetlenül.
— Nem, fiam, maradj csak! — pattant fel Ildikó. A csésze leesett és csörömpölve gurult a padlón, de észre sem vette. Ujját felém szegezte. — Hallottad, mit mondott? Az unokáimról! Rólad! A saját házadban!
És kimondta azt a mondatot, amely évek óta ott lógott a levegőben.
— Teljesen elszállt magától! A te pénzeden él, a te otthonodban lakik, és még így beszél! Csinálj már valamit! — kiáltotta Márknak, parancsot követelve tőle.