Gergő még mindig az ablaknál állt, tekintete a téli udvaron időzött.
— Tényleg… — szólalt meg halkan. — Irodát bérelhetnénk a szomszéd épületben. Még az is beleférne, hogy gyalog járjunk dolgozni.
— És ebédelhetnénk itthon — tette hozzá Lilla mosolyogva. — Ha pedig egyszer gyerekeink lesznek, mindig lesz valaki a közelben. A szomszédok figyelnének rájuk, segítenének, ha kell.
Odakintről újra gyerekzsivaj hallatszott; a környékbeli lurkók láthatóan nem siettek haza a csípős hideg ellenére sem.
— Tudod, mire jöttem rá? — fordult vissza Gergő. — Márk a maga előléptetésével… talán nem is olyan irigylésre méltó. Folyton rohan, bizonyítani akar mindenkinek. Én viszont… én akkor bizonyítottam, amikor igent mondtál nekem.
— Akkor eldőlt? Maradunk? — kérdezte Lilla csendesen.
— Maradunk.
Lilla a vitrinhez lépett, és elővett egy megsárgult fényképet. A képen a nagymamája állt ugyanennél az ablaknál, arcán mély, békés mosollyal — olyannal, amit csak azok viselnek, akik már ráéreztek az élet lényegére.
— Köszönöm, nagyi — suttogta. — A tanítást. Az emlékeket. Az otthont.
Egy hét telt el. Gergő egy délután szokatlanul korán érkezett haza. Szó nélkül leült a konyhaasztalhoz.
— Képzeld… Márk felmondott.
Lilla felnézett a laptopja mögül, ahol épp egy új enteriőr tervén dolgozott.
— Hogyhogy?
— Nem bírta a tempót. Lakáshitel, autóhitel… Állítólag árulja a lakását a „Central Park” lakóparkban, és kiköltözik valahová a város szélére.
— És a helyére?
— Nekem ajánlották — húzta el a száját Gergő. — …nem fogadtam el.
— Miért?
— Mert nem akarok úgy élni, mint ő. Állandó hajszában, adósságokkal a nyakamon, egy gondosan felépített „sikeres ember” álarc mögött. Beadtam a felmondásomat.
Lilla lassan lehajtotta a laptop fedelét.
— Biztos vagy benne?
— Teljes mértékben. Emlékszel, beszéltünk a saját vállalkozásról? Készítettem egy vázlatos üzleti tervet. Megnézed?
Odakint hófúvás kavargott, bent frissen főzött kávé és meleg sütemény illata lengte be a lakást — Eszter néni megint hozott egy tálca pogácsát. Valahonnan az alsó szintről zongoraszó szűrődött fel; most azonban nem idegen élet aláfestése volt, hanem a saját történetük dallama.
Lilla az ablakhoz lépett. A játszótéren Botond bácsi a környékbeli fiúkkal lapátolta a havat — készülődtek a korcsolyapályához. Minden a megszokott rendben zajlott, mégis más fényt kapott. Egyszerű, sallangmentes élet volt ez, de valódi.
— Szeretném — fordult vissza. — Nagyon is.
Másnap Gergő a szokottnál korábban ébredt. Csend volt, csak a konyhából hallatszott halk motoszkálás; Lilla már fenn volt. Hosszú idő óta először érezte, hogy nem szorítja semmi a mellkasát. Mintha könnyebb lenne a levegő.
Az asztalon nyitott jegyzetfüzet hevert tele számításokkal, mellette a nagymama régi csészéje, benne kihűlt kávé.
— Miért nem alszol? — kérdezte Gergő.
— Nem jött álom a szememre. Egész éjjel gondolkodtam — nézett fel Lilla. — Megnéztem azt a helyiséget a szomszéd házban, ahol régen a varroda működött. Földszinti, külön bejárattal, és nem is kérnek érte sokat.
— Tényleg?
— Beszéltem a közvetítővel. Ma akár meg is nézhetjük.
Kopogás szakította félbe őket. Az ajtóban Marcell állt, Benedek fia.
— Sziasztok! Hallottam apától, hogy irodát kerestek. Mi lenne, ha összefognánk? Én vinném a programozó iskolámat, ti a design- és kivitelezési vonalat. A bérleti díjat feleznénk, ügyfeleket is küldhetnénk egymásnak.
Gergő épp válaszolt volna, amikor megcsörrent a telefon. A kijelzőn Balázs neve villogott.
— Halló.
— Gergő, ez most komoly? — szólt bele fáradt hangon a főnök. — Felmondás? A projekt csúszik, Márk eltűnt…
— Balázs, meghoztam a döntést.
— Adok prémiumot. A pozícióról is beszélhetünk…
— Köszönöm, de nem — felelte határozottan. — Eljövök.
Letette, majd Marcell felé fordult.
— Az ötlet nem rossz. De egy feltétellel: nincs nagyzolás, nincs üres csillogás. Családias, tisztességes vállalkozást szeretnék.
— Pont erre gondoltam! — huppant le Marcell egy székre. — Az számítson, hogy hasznos, amit csinálunk. A nagy cégek csak a kirakatot fényezik.
Lilla csendben kávét töltött mindhármuknak. Az udvaron gyerekek gyülekeztek; hamarosan vízzel öntik fel a pályát. Egy átlagos téli reggel volt a lakótelepen, mégis különös jelentőséggel bírt.
— És mi legyen a nevünk? — vetette fel Marcell. — Valami egyszerű, mindenféle „prémium” meg „elit” nélkül.
Lilla megfogta a nagymama csészéjét.
— „Otthon” — mondta ki lassan. — Ennyi. Mert a legfontosabb, hogy az embernek legyen hová hazatérnie. Ne csak lakjon valahol, hanem éljen.
Kint sűrű pelyhekben kezdett hullani a hó. Az alsó emeleten Eszter néni belefogott a reggeli zeneórába. A lakást betöltötte a kávé és a friss hó illata — és valami új, csendes bizonyosság.
Igen, ez volt az: remény. Hogy lehet másképp élni. Nem mások elvárásai szerint, nem a rang és a látszat kedvéért. Hanem itt, ebben a közösségben, azok között, akik gyerekkoruk óta ismerik egymást. Valami sajátot építeni — nem hivalkodásból, hanem szívből.
— Belevágunk? — nyújtotta kezét Gergő Marcell felé.
— Vágjunk bele! — szorította meg az.
Lilla pedig csak mosolygott. Ugyanazzal a derűs, nyugodt mosollyal, amelyet egykor a nagymamája arcán látott. Olyan mosollyal, amely mögött ott van a bizonyosság: jó úton járnak.