Eszter néni azonban nem indult el azonnal. Miután Lilla átvette a tányért, az idős asszony közelebb hajolt hozzá, és halkabb hangra váltott.
— Csak azt kérem, édesem, ne adjátok el ezt a lakást. Tudom, nem illik hallgatózni, de átszűrődik minden a falakon. Nem puszta téglák ezek… ennek a helynek lelke van. Az új építésű házakban meg több a csillogás, mint a melegség. Ott inkább a pénz számít, nem az emberek.
Lilla megszorította a kezét.
— Ne aggódjon, Eszter néni. Nem költözünk el innen.
Amikor az ajtó bezárult mögötte, Gergő még mindig az ablaknál állt, háttal a szobának.
— Akkor már az egész ház erről beszél? — kérdezte tompán.
— Itt gyorsabban terjed a hír, mint a wifi — felelte Lilla fanyar mosollyal. — A falak vékonyak, a szomszédok figyelmesek. És ami a legfontosabb: törődnek egymással. Emlékszel, tavaly, amikor ágynak estem? Ki hozta minden nap a húslevest? Eszter néni. Amikor pedig télen nem indult az autód, ki jött le azonnal segíteni? Botond bácsi. Szerinted egy menő lakóparkban bárki kopogtatna az ajtón csak úgy, önzetlenül?
Gergő nem válaszolt. A résnyire nyitott ablakon át gyerekzsivaj szűrődött fel az udvarról. A környékbeli kölykök még ilyenkor is hócsatáztak, nevetésük betöltötte az estét.
— Emlékszel, hogyan találkoztunk? — kérdezte hirtelen Lilla. — Akkoriban még csak most kezdted a munkát a cégnél, albérletben laktál, és nem a csillogó környékről álmodoztál, hanem arról, hogy jó szakemberré válj. Mit mondtál az első randin?
Gergő szája sarkában halvány mosoly jelent meg.
— Azt, hogy még sosem láttam senkit, aki ennyire őszintén tud nevetni.
— És még?
— Hogy ebben a lakásban különös melegség van. És hogy egyszer szeretném, ha a gyerekeink is ilyen otthonban nőnének fel.
— Pontosan — lépett mellé Lilla, és az ujjai közé fonta a férfi kezét. — Most pedig mindezt feladnád egy hangzatos címért. Tudod, Márk jövőre valószínűleg eladja azt a drága „Central Parkos” lakást, mert belerokkan a hitelbe. Mi viszont itt maradunk. A gyerekeink itt fognak felnőni. Nem a márványpadlóra és a mogorva portásra emlékeznek majd, hanem a frissen sült pogácsa illatára és az esti zongoraszóra a harmadikról.
Az ember emlékei apró részletekből állnak össze: illatokból, zajokból, félmondatokból a lépcsőházban. A boldogságot nem a négyzetméterek száma adja, hanem azok a pillanatok, amelyek valódi otthonná formálnak egy lakást.
Gergő lassan elfordult az ablaktól, és a nagymama régi foteljébe roskadt. Tekintete végigsiklott a falon függő képeken, majd megállt a nagy portrén.
— Tudod — szólalt meg hosszú csend után —, néha irigyellek. Neked vannak gyökereid. Történeted. Nekem meg… értekezletek, kimutatások és tizenötezer forintos nyakkendők.
Lilla leült a karfára.
— Szerinted egy drága nyakkendő boldogabbá tesz?
— Nem. De a munkahelyemen mindenki az új autójáról, lakásáról, órájáról beszél. És én… úgy érzem, lemaradok. Hiába dolgozom ugyanannyit, mégis mintha mindig egy lépéssel hátrébb lennék.
— Három éve, amikor megkérted a kezem, mit mondtál?
Gergő elmosolyodott.
— Hogy én vagyok a világ legboldogabb embere, mert te igent mondtál.
— És azt is, hogy a pénz másodlagos, mert a legfontosabb…
— …hogy együtt legyünk — fejezte be halkan.
— Igen. Hogy a saját életünket építsük, ne másokét másoljuk. Hova tűnt ez a gondolat?
Újra megszólalt a csengő. Ezúttal Réka érkezett a negyedikről, kétgyermekes fiatal anyuka.
— Ne haragudj a késői zavarásért — kezdte zavartan. — Van egy kis liszted? Holnap iskolai vásár lesz, palacsintát sütnék, de már bezárt minden bolt.
— Gyere csak be — intett Lilla a konyha felé. — Emlékszel, tavaly milyen farsangot csaptunk az udvaron? Minden lakás főzött valamit.
— Hogyne emlékeznék! — nevetett Réka. — A nagymamád palacsintája volt a sztár. És még a receptet is mindenkinek odaadta. Egyébként… hallottam valamit a költözésről. Igaz?
Gergő felállt, és a két nő mellé lépett.
— Nem. Az egész az én ostoba ötletem volt. Maradunk.
Réka megkönnyebbülten sóhajtott.
— Jól teszitek. A gyerekek is elszomorodtak. Levente már kérdezte, ki segít majd neki matekból, ha Lilla néni elköltözik.
Amikor Réka távozott a liszttel és az ígérettel, hogy másnap palacsintát hoz, Gergő magához húzta a feleségét.
— Bocsáss meg. Tényleg összezavarodtam. Ma reggel Márk mutogatta a telefonján az új lakását. Csillogott-villogott minden, modern bútorok, hatalmas ablakok… és én elbizonytalanodtam.
— Azt hitted, a miénk ódivatú?
— Valahogy igen. Nevetséges, igaz?
— Amikor a nagymama beteg volt, sokat beszélgettünk — mondta Lilla, miközben a kredenc felé indult. — Egyszer azt mondta: „Ha mások boldogságát kergeted, könnyen elveszíted a sajátodat. Ne árnyékokat hajszolj, hanem becsüld meg, amid van.”
Kinyitotta a szekrény ajtaját, és elővett egy kopott fadobozt.
— Ezt még neked sem mutattam. A nagymama naplói vannak benne. Akkor kezdte írni, amikor ideköltöztek. Apa öt éves volt. Nézd csak…
Lilla felütötte az egyik megsárgult füzetet, és olvasni kezdte az első bejegyzést.