— Gergő, már mindent elmondtam. Felesleges érzelmi húrokat pengetned, nem hat meg. Ezt a lakást a nagymamámtól örököltem, és eszem ágában sincs túladni rajta, akárhogy is győzködsz — fordult el Lilla az ablaktól beáradó szürke fény felé, karját szorosan összefonva maga előtt. Odakint lassan, hangtalanul hullott a februári hó, és fehér takaróval borította be a játszóteret.
— Lilla, legalább beszéljük át nyugodtan! Nézd meg, mennyit ér most ez a környék. Simán kijönne az árából egy csinos egyszobás a Parkliget lakóparkban. Közelebb a metró, minden új, modern… — Gergő mögé lépett, és óvatosan a vállára tette a kezét.
— Ne érj hozzám — felelte halkan a nő. — Nem akarok erről vitázni. Sem ma, sem később. Ez a lakás az utolsó kézzelfogható emlékem a nagymamáról.
— Pont ő szeretné, hogy jobb körülmények között élj! — csattant fel a férfi. — Miért ragaszkodunk ehhez a régi, leharcolt lakáshoz, amikor megengedhetnénk magunknak valami színvonalasabbat?
Lilla hirtelen megpördült.
— Színvonalasabbat? Tehát ahol felnőttem, ahol esténként mesét olvasott nekem, ahol megtettem az első lépéseimet, az szerinted nem elég jó? — hangja remegett a sértettségtől. — Menj csak vissza a te elegáns irodádba az elegáns kollégáid közé az elegáns fizetéseddel. Én maradok itt, ebben a szerinted vállalhatatlan lakásban.
— Na, már megint dramatizálsz… — túrt bele ingerülten a hajába Gergő. — Nem erről beszélek! Csak szeretném, ha előrébb jutnánk. Egy jobb cím, egy igényes felújítás…
— Három éve, amikor összeházasodtunk, még tökéletesen megfelelt neked ez a cím — vágott vissza Lilla keserű mosollyal. — Akkor mi változott?
— Minden! — tárta szét a karját a férfi. — Szakmailag rengeteget léptem előre. A kollégáim mind normális körülmények között élnek…
— Értem már — szakította félbe a nő. — Róluk van szó. Zavar, hogy ők drágább lakásokban laknak?
— Nem így értettem…
— Dehogynem. Szégyelled ezt a helyet? Vagy engem? Talán a gyűrűm sem tetszik? Azt is a nagymamám adta, nem egy luxusékszer-üzletből származik.
Gergő hallgatott. A csendben tisztán felhallatszott az alsó szintről Eszter zongorajátéka; minden este gyakorolt. Ez a dallam végigkísérte Lilla életének fontos pillanatait: a házi feladatok fölött görnyedve, az érettségire készülve, sőt még akkor is, amikor utoljára búcsúzott a nagymamájától.
A férfi az ablakhoz lépett, homlokát a hideg üveghez támasztotta. Az ötödikről az egész udvar belátható volt: a festékét vesztett csúszda, a rozoga hinta, amely csak nemrég hallgatott el végleg, miután a harmadikon lakó Botond bácsi megolajozta.
— Nem érted — szólalt meg végül halkan. — Tényleg jót akarok nekünk. Tegnap az értekezleten Balázs bejelentette az előléptetést. És tudod, ki kapta? Márk. Az a nagyképű alak, aki alig egy éve van a cégnél.
— Szerinted ez a lakás miatt történt? — lépett közelebb Lilla, de nem érintette meg.
— Mi másért? Őt meghívták a céges rendezvényre a családjával együtt, engem nem. A „Central Park” lakóparkban él, vadonatúj Toyotával jár, a felesége pedig egy ismert vállalatnál dolgozik. Én meg? Egy öreg házban lakom, használt autót vezetek…
— És egy egyszerű, szabadúszó grafikust vettél feleségül, igaz? — fejezte be helyette Lilla. — Nem illeszkedem az új életedbe?
Gergő élesen megfordult.
— Ne beszélj butaságokat! Csak… a világ más lett. Meg kell felelni bizonyos elvárásoknak.
— Miféle elvárásoknak? — Lilla a könyvespolchoz lépett, ujjai végigsimítottak a gerinceken, amelyeket még a nagymamájával olvasott esténként. — Tudod, mit mondott mindig? „Maradj hű önmagadhoz. Ha mások mércéjéhez igazodsz, lassan eltűnsz saját magad elől.”
— Ő más korszakban élt…
— Ennek semmi köze az időhöz. Amikor felajánlottak neki egy új lakást a szolgálati éveiért, nemet mondott. Azt mondta, ezek a falak őrzik apát gyerekkorában, engem kicsiként, az összes örömünket és bánatunkat.
Lilla kinyitotta a szekrényt, és elővett egy kopott fedelű fényképalbumot.
— Nézd. Itt ötéves vagyok, ezen az ablakpárkányon ülök. Itt a ballagásom, ebben a szobában fotóztunk a lányokkal. Ez pedig az utolsó nyár a nagymamával. Akkor ismerkedtünk meg veled. Amikor először jöttél át, azonnal megkedvelt. Később azt mondta: „Rendes fiú, megbízható. Csak vigyázz, hogy a pénz meg ne változtassa.”
Gergő zavarba jött.
— Tényleg ezt mondta?
— Igen. Azt is hozzátette: „Ha igazán szeret, akkor téged választ, nem a körülményeidet.” Akkor nem értettem, miért hangsúlyozza ezt. Most már sejtem.
Ebben a pillanatban megszólalt a csengő.
Az ajtóban Eszter állt, kezében egy tányér frissen sült pogácsával.
— Lillácska, sütöttem egy adagot, pont olyat, amilyet a nagymamád szeretett. Ma van az évfordulója, ugye? Gondoltam, hozok belőle. Káposztás. Igyatok meg mellé egy teát, és emlékezzetek rá egy kicsit az én nevemben is.
Lilla elérzékenyülve mosolygott.
— Nagyon köszönöm, hogy gondolt rá, Eszter néni — mondta, miközben átvette a tányért, és érezte, hogy a következő mondatok még nehezebbek lesznek.