…hogy szándékosan ösztöndíjból élek, mert meg akartam tanulni mindent önerőből elérni? Hogy egyszerű ruhákat hordok, mert nem akarok hivalkodni a pénzzel az egyetemen?
Brigitta Fazekas lesütötte a tekintetét, mintha hirtelen érdektelenné vált volna számára a beszélgetés.
— Tudja mit? — fáradt mosollyal néztem rá. — Igaza volt. Tényleg nem vagyok megfelelő Martin Vargához. Csakhogy nem azért, mert szegény lennék. Hanem azért, mert ő még mindig nem tanulta meg, hogyan kell határt szabni önnek. Viszontlátásra.
Nem vártam választ. Becsapódott mögöttem az ajtó.
Egy órával később üzenet érkezett Martintól: „Anya azt mondta, nem akartál fogadni. Beszélt az örökségről is. Enikő, engem nem érdekel a pénz. Szeretlek.”
A következőt már meg sem nyitottam. Töröltem mindet.
Egy hónap telt el, amikor véletlenül újra összefutottunk ugyanazon az egyetemi folyosón. Martin megtörtnek tűnt, lefogyott, az arca beesett. Azonnal felém indult.
— Enikő, kérlek, beszéljünk! Nem tartom a kapcsolatot anyámmal. Albérletbe költöztem, külön élek.
— Martin — állítottam meg halkan —, jó ember vagy. De azon az estén megértettem valamit. Az anyád nem rólam rántotta le a leplet, hanem rólad. Nem álltál mellém. Hagytad, hogy mindenki előtt megalázzon, aztán üzenetekben kértél bocsánatot.
— De hát én…
— Elköltöztél? Rendben. De mit tettél akkor, amikor nincstelennek nevezett? Annyit mondtál: „anya, elég”? Ennyi lett volna?
Nem felelt.
— Nekem nem olyan férfi kell, aki csak utólag mer megvédeni. Isten veled.
Három évvel később kitüntetéses diplomával fejeztem be az egyetemet. Átvettem az örökségem feletti jogokat, és megnyitottam a saját klinikámat.
A megnyitón egy hatalmas rózsacsokor várt, kártya nélkül. A biztonságiak szerint egy harmincas férfi hozta, és külön kérte, hogy a nevét ne mondják ki.
Vannak hidak, amelyeket jobb teljesen felégetni. Úgy, hogy még a hamu se emlékeztessen arra, hogy valaha léteztek.