…ösztöndíjból él, milyen megható — csattant fel újra. — De az én fiam többet érdemel annál, mint egy kollégiumi nyomorban tengődő lány.
— Anya, ezt azonnal fejezd be! — Martin Varga felpattant a székéről.
— Ülj vissza! — mordult rá Brigitta Fazekas. — Még nem mondtam el mindent!
Ezután felém fordult, és hideg számítással mért végig.
— Mennyi pénz kell ahhoz, hogy eltűnj az életünkből? Ötszázezer forint? Egy millió? Mondj egy összeget.
A vendéglőben megfagyott a levegő. A környező asztaloknál elnémult a beszélgetés, kanalak álltak meg a levegőben, a pincérek is megtorpantak.
— Nem vagyok eladó — feleltem halkan, de határozottan.
— Ugyan már, kislány. Mindenkinek megvan az ára. A tiéd aligha túl magas.
Amikor a táskámért nyúltam, hirtelen megragadta a csuklómat. Azt hitte, menekülni akarok. Akkor zúdította rám azt a megalázó szóáradatot a „szegény kis senkiről”, meg hogy mindjárt hívja a biztonságiakat.
Aznap éjjel Martin újra és újra hívott. Nem vettem fel. Reggel üzenet várt: „Sajnálom. Vele többé nem beszélek. Szeretlek.” Nem válaszoltam.
Pontban hétkor csöngettek. Az ajtóban Brigitta Fazekas állt. Smink nélkül, egyszerű melegítőben, fáradt arccal — most inkább tűnt kimerült asszonynak, mint rettegett anyatigrisnek.
— Bejöhetek?
— Miért? — kérdeztem, és nem nyitottam szélesebbre az ajtót.
— Martin… tegnap elutazott. Azt mondta, ha nem kérek bocsánatot, soha többé nem áll szóba velem.
— Szóval bocsánatot kérni jött?
Nem felelt azonnal. Végül elővette a telefonját.
— Tegnap este felhívott Benedek Fodor. Ismeri?
Hallgattam.
— A Medvedev-Development tulajdonosa — folytatta halkan. — Azt mondta, megsértettem a keresztlányát. Az egyetlen örökösét.
— És?
— Enikő… sajnálom. Nem tudtam…
— Hogy nem vagyok nincstelen? — vágtam közbe. — Hogy a nagyapám üzletrészt hagyott rám, amit egy bizonyos életkor betöltésekor kapok meg teljes egészében?
A folytatás ott lebegett közöttünk, kimondatlanul, készen arra, hogy mindent végleg átírjon.