Martin Varga ragaszkodott hozzá. Azt mondta, ideje végre kilépnünk a bujkálásból, és személyesen is bemutat engem a szüleinek; szerinte ez már nem játék, hanem elkerülhetetlen lépés.
Három napon át jártam az üzleteket, mire döntöttem. Egy egyszerű, sötétkék ruhát vettem egy átlagos boltban: visszafogott volt, elegáns, mégis passzolt rám. A cipőt a kollégiumbeli szobatársam kölcsönözte, a sminket magam készítettem el, a legjobb tudásom szerint, túlzások nélkül.
Amint beléptem, Brigitta Fazekas végigmért, és abban a pillanatban tudtam, hogy elbuktam. A tekintetében olyan nyílt lenézés ült, amitől legszívesebben azonnal megfordultam volna.
— Te lennél az az Enikő Deák? — sziszegte, kézfogás nélkül. — Martin annyit mesélt rólad…
Martin apja, György Fekete, sokkal közvetlenebbnek bizonyult. Kezet nyújtott, barátságosan rám mosolygott, még a széket is kihúzta. A felesége azonban egyetlen pillantással visszaterelte a helyére.
Az első óra feszengő udvariaskodással telt. Brigitta Fazekas kérdésekkel bombázott: a szüleimről (tizenöt éves koromban veszítettem el őket), a munkámról (korrepetálással egészítem ki a bevételemet), a lakhatásról (bérelt szobában élek). Minden válasz után egyre savanyúbb lett az arca.
— És miből tartod fenn magad, kislány? — kérdezte szándékosan hangosan, amikor a főételt elénk tették.
— Ösztöndíjból és alkalmi munkákból. Elég szokott lenni.
— Elég? — felnevetett. — Még egy tavalyi Zara-ruhához is?
— Anya… — Martin az asztal alatt megszorította a kezem.
— Mit „anya”? Jogom van tudni, kit hozol be a családunkba!
A feszültség a desszertnél csúcsosodott ki. Brigitta Fazekas addigra három pohár bort ivott, és minden gátlás nélkül beszélt.
— Tudod, Enikő — kezdte mézes-mázos hangon — alaposan utánanéztem az életednek, és most már mindent a helyére tudok tenni.