— És milyen most? — kérdezte Levente csendesen.
— Réka odaköltözött hozzájuk. Ő irányít mindent. Kinga már szinte csak a konyhában létezik, Gábor pedig úgy viselkedik, mintha vezényszóra élne.
Az idős férfi szája sarkában halvány mosoly jelent meg, kiitta a csészéjéből az utolsó kortyot.
— Akkor helyére billent a mérleg. Mindenki azt kapja vissza, amit korábban adott.
Lassan felállt, az ablakhoz lépett, és elnézett az utcán sétálók fölött. Hosszú másodpercekig hallgatott, majd visszafordult.
— Nem hiába váltam meg a csónakomtól. A „Hullám” húsz évig volt a társam a vízen, de egy percig sem sajnálom. — Eszterre nézett. — Van, ami többet ér bármilyen hajónál.
A lány odalépett hozzá, és átölelte. A férfi ruháján ott volt a tenger sós illata, és valami szilárd, megingathatatlan biztonság.
— Köszönöm — suttogta.
— Ültesd el a palántákat. A szeder makacs növény. Ha gondozod, gyorsan burjánzani kezd.
Miután Levente elment, Eszter visszatért a konyhába, és leült az ablak mellé. A lakásban csend honolt, de nem az a kongó üresség, hanem az a sűrű, meleg nyugalom, amelyben jó lélegezni.
Eszébe jutott, hogyan mosta ugyanezeket az ablakokat négy hónappal korábban, az esküvő előtt, boldogan, tele tervekkel. Akkor még nem sejtette, milyen áldozat árán lett minden az övé.
Nem tudta, hogy Levente a tenger és közte választott — és őt választotta.
Most már tudta.
Résnyire nyitotta az ablakot. A tavasz hűvös levegője betódult a szobába, olvadó hó illatát hozva magával. Mélyet lélegzett, és lehunyta a szemét.
Gábor talán épp a mosogatót sikálja Réka beosztása szerint. Kinga vacsorára készül, krumplit pucol, és vigyáz, nehogy ellentmondjon a nővérének. A sors visszaadta nekik mindazt, amit másokra mértek — csak éppen kétszeres erővel.
Eszter a palántákat rejtő dobozra pillantott. Holnap vesz virágföldet, cserepeket, és kiülteti a szedret az erkélyre. Öntözni fogja, kivárja, míg megerősödik. Levente mondta egyszer: a szeder olyan, mint az ember — ha hagyják létezni és nem fojtják meg, gazdagon terem.
Töltött magának egy pohár csapvizet — abból a csapból, amelyet fél éve még Levente szerelt meg. A víz egyenletesen, tisztán folyt. Ebben az otthonban most minden hozzá tartozott: a víz csobogása, a levegő frissessége, a csend.
Lassan ivott, majd letette a poharat. Átment a hálóba, végignyúlt az ágyon. Odakintről beszűrődött a város tompa moraja, ajtók csapódtak, valaki nevetett az utcán. Az élet ment tovább. Az ő élete is — engedélykérések, szemrehányások és idegen jelenlét nélkül.
Ahogy az álom közeledett, arra gondolt, hogy Levente eladta a csónakját, és egyszer sem panaszkodott miatta. Talán mert vannak dolgok, amelyek felülmúlnak tengert, pénzt és múltat.
Sötétben elmosolyodott.
A mandzsettagombok pedig bizonyára még mindig Kinga táskájában lapulnak, valahol Réka szabályai és beosztásai között. Maradjanak ott. Az már nem az ő története.