— …mi történik nálunk?! Réka ideköltözött! A testvérem! És most már…
Eszter lenémította a készüléket, majd az asztalra fektette. Rékára halványan emlékezett: magas, erős testalkatú nő, metsző tekintettel, aki valaha fegyőrként dolgozott. Mindössze egyszer találkoztak, Gábor egyik születésnapján. Akkor Kinga szinte hajbókolt előtte, pedig máskor ő osztogatta az utasításokat mindenkinek.
Egy héttel később Eszter a bevásárlóközpont előtt futott össze Gáborral. A férfi két súlyos szatyrot cipelt, háta görnyedt volt, mintha éveket öregedett volna. Amikor észrevette Esztert, megtorpant, majd félrefordította a tekintetét.
— Hogy vagy? — kérdezte a nő inkább megszokásból, mint valódi érdeklődéssel.
— Megvagyok — rántotta meg a vállát, és kényelmesebben igazította kezében a csomagokat. — Réka nálunk lakik. Beköltözött.
— Hosszabb időre?
— Fogalmam sincs. Ő… — elhallgatott, a járdát nézte. — Mindent átszervezett. Azt mondja, mivel ő a család legidősebb nőtagja, természetes, hogy ő irányít. Anyám hajnal óta a konyhában áll, főz mindenkire. Réka napirendet írt: ki mikor kel, mit csinál. Tegnap öt percet késtem a vacsoráról, erre szó nélkül a mosogatóba borította a tányéromat. Azt mondta, ha nem becsülöm a munkát, ehetek hideget később.
Eszter lelki szemei előtt megjelent a jelenet: Kinga kötényben, lakkozott körmök nélkül a tűzhely mellett. Réka egy fotelben, újsággal a kezében, mint egy őr a toronyban. Gábor pedig hallgat, mert már nem mer ellentmondani.
— És nem költöztök el?
— Nem engedi. Szerinte a családnak együtt kell maradnia. Felügyelet alatt. — Felemelte a tekintetét; a szemében kétségbeesés csillant. — Eszter, esetleg… beszélnél a nagyapáddal? Hogy kapcsoltassa vissza a vizet? Elmegyünk, esküszöm.
— Már elmentetek. Négy hónapja.
Bólintott, állkapcsa megfeszült.
— Igazad van.
Lassan továbbindult, a szatyrok súlya alatt meghajolva. Eszter utána nézett, és meglepődve tapasztalta, hogy sem haragot, sem szánalmat nem érez. Csak ürességet. A sors nem végzést küld tértivevénnyel; egyszerűen megérkezik egy bőrönddel, és beköltözik.
Tavasszal Levente ismét felbukkant, ezúttal kerti szederpalántákkal. A dobozt a zöld hajtásokkal az előszobában tette le, majd besétált a konyhába. Eszter elővette a nagymama faragott tálcáját — azt, amelyet annak idején a szemétből mentett ki. Most a falon függött, jól látható helyen.
Feketeteát főzött, kenyeret szeletelt, mézet tett az asztalra. Levente hátradőlt a széken, körbenézett a lakásban.
— Jó itt nálad. Csend van.
— Igen, csend — felelte halkan.
Szótlanul teáztak. Odakint a nyárfák ágai lengedeztek, rügyekkel telve. Levente vett még egy szelet kenyeret, vastagon megkente mézzel.
— Találkoztál Gáborral?
— Igen. Véletlenül.