Levente szó nélkül elsétált Gábor mellett, egyenesen a fürdőszoba felé. Letérdelt a strang előtt, megkereste a főelzárót, majd határozott mozdulattal háromszor elfordította balra. A csövekben még felmorajlott a víz, aztán hirtelen csend lett.
— Maga mégis mit művel?! — rontott utána Kinga, de mire odaért, az idős férfi már feltápászkodott, és leporolta a nadrágját.
— Minden az én nevemen van. Én fizetem a számlákat, tehát én döntök róla — felelte higgadtan. — Huszonnégy órát kaptok. Ha addig eltűntök innen, visszanyitom. Ha nem, marad így.
— Ez törvényellenes! Azonnal hívom a rendőrséget!
— Nyugodtan. Mesélje csak el nekik, hogyan lakik más tulajdonában, és hogyan bélyegezte tolvajnak a lakás gazdáját. — Levente Eszterre pillantott. — Pakolj össze. Csak ami a tiéd.
Eszter a hálóba ment, elővette a táskáját. A keze nem remegett. Komótosan hajtogatta bele a ruháit, ügyet sem vetve a nappaliból kiszűrődő kiabálásra, ahol Gábor magyarázott valamit emelt hangon, Kinga pedig ügyvédet követelt.
Amikor kilépett a szobából a csomaggal, Levente már az ajtónál várta.
— Induljunk.
— Egy lépést se! — Kinga eléjük állt. — Nem sétálhattok ki csak úgy! Gábor, mondj már valamit!
— Anyának igaza van — lépett közelebb Gábor. — Itt maradsz, és bocsánatot kérsz. Különben beperellek, amiért…
— Amiért micsoda? — fordult felé Levente. — Mert a saját lakásában él? Ajándékozási szerződés van róla. Nézd meg bármikor.
— Miféle ajándékozás? Család vagyunk! Együtt szereztük ezt a lakást…
— Te egy fillért sem tettél bele. Én vettem meg. Neki adtam. — Levente kitárta az ajtót. — Nincs miről tovább beszélni.
Kiléptek. Mögöttük nagy csattanás hallatszott; valószínűleg Gábor ököllel a falba vágott. Kinga hangja élesen visszhangzott a lépcsőházban, hálátlanságot és szégyent emlegetve.
Az autóban Levente beindította a motort, majd unokájára nézett.
— A válópert te intézed?
— Igen. Egyedül.
— Rendben. A papírok rendben vannak, a lakás jogilag tiszta. Pereskedhetnek, ha akarnak. — Elindultak. — A mandzsettagombokat pedig jó eséllyel az anyja dugta el a táskájába. Hogy rád húzhassák a vizes lepedőt.
Eszter az ablakon át figyelte az elsuhanó utcákat. A város idegennek tűnt, közönyösnek. Mégis, belül mintha kioldódott volna egy szorítás. Négy hónap után először érzett levegőt a tüdejében.
A válás meglepően gyorsan lezajlott. Gábor a tárgyaláson sem jelent meg, az iratokat postán küldte be. A lakás Eszternél maradt; az ajándékozási szerződést nem lehetett megtámadni. Kinga háromszor is telefonált, kártérítést követelve, de Eszter minden hívást elutasított.
Egy hónappal később ismét megszólalt a telefon. Kinga volt az. A hangja most nem parancsolóan csengett, inkább könyörgőn.
— Eszter, ezt nem lehet így lezárni. Mégiscsak egy család voltunk.
— Voltunk — válaszolta hűvösen.
— Találkozhatnánk. Nyugodtan, négyszemközt.
— Nincs miről beszélnünk.
— De legalább azt tudod…