— Hová tetted a mandzsettagombjaimat?
Gábor a hálószoba ajtajában állt, kezében egy üres, bársonnyal bélelt dobozt szorongatott. Eszter az ablak mellől fordult felé, értetlen arccal.
— Milyen gombokat?
— Az ezüstöt, amibe bele van gravírozva a monogram. A komódon voltak. Anya még tegnap látta őket.
Kinga ekkor lépett be a fia mögé. Karját összefonta a mellkasa előtt. Az új köntös feszült rajta, amelyet rögtön a beköltözése után vett, amikor a garzont „barátságtalan odúnak” nevezte.
— Én semmihez nem nyúltam.
— Akkor ki? — Gábor közelebb lépett, hangja feszülten csengett. — Mi biztosan nem.
— Lehet, hogy leestek… a komód mögé vagy alá…
— Már megnéztük — vágott közbe Kinga selymes, de metsző hangon. — Eszter, drágám, tudom, nálatok a kikötőben más szokások dívik. Ha elvitted, csak mondd meg. Gábor nem fog haragudni.
— Nem vettem el semmit!
— Akkor mégis hol vannak? — Kinga egészen közel lépett hozzá. — Talán azt hiszed, nem látunk?
Eszter torkát gombóc szorította el. Négy hónapja nyelte a sértéseket. Amikor az anyósa kidobta a nagymamája faragott tálcáját, mert „vidéki kacatnak” titulálta, hallgatott. Amikor Gábor minden vitában az anyja mellé állt, nem szólt. Amikor „kikötői lánynak” csúfolták, és minden mozdulatát kifogásolták, akkor is csendben maradt.
— Kérj bocsánatot anyától — szűkítette össze a szemét Gábor. — Ideges az ékszerek miatt. Az apámtól maradtak rá.
— Miért kérnék bocsánatot, ha nem csináltam semmit?
— Tehát nem vagy hajlandó?
Választ sem várva hátat fordított, és kiment a szobából. Kinga még maradt egy pillanatig. Végigmérte Esztert tetőtől talpig, lassan, hideg számítással.
— Egyszer majd rájössz, mekkora szerencse ért. Más anya ilyen menyet el sem tűrne a fia mellett.
Amint magára maradt, Eszter elővette a telefonját, és tárcsázta a nagyapját.
Levente szombaton érkezett, ebédidő táján. Fonott ládát hozott magával, ruhájából sós tengeri szél illata áradt. Eszter ajtót nyitott. A férfi a szemébe nézett, és egyetlen pillanat alatt megértett mindent.
— Kitartasz? — kérdezte halkan.
A lány bólintott. Levente belépett, levette a kabátját, és kérdés nélkül felakasztotta a fogasra, mintha mindig is itt lakott volna. A nappaliból Gábor hangja hallatszott:
— Ki az?
Kilépett a folyosóra, meglátta az idős férfit, és fintorogva torpant meg.
— Maga meg mit keres itt?
Levente letette a kosarat a fal mellé, majd kiegyenesedett. Széles vállai betöltötték a teret, tekintete súlyos volt, akár a vihar előtti ég.
— Az unokámért jöttem.
— Ez a mi lakásunk! — lépett elé Gábor, mellkasát kidüllesztve. — Takarodjon! A magukfajták a kikötőben csak lopni tudnak!
Az öreg lassan felé fordította a fejét, hosszan, pislogás nélkül nézett rá. Aztán tekintete Kingára siklott, aki a nappali ajtajában dermedten figyelt.
— Ezt a lakást én vettem az unokámnak. Eladtam érte a hajómat és a földemet is — mondta nyugodtan, emelt hang nélkül. — És te itt milyen jogon osztod az észt? Élősködő vagy csupán?
Gábor szólásra nyitotta a száját, de Levente már megindult előre, és a folyosó felé vette az irányt, mintha pontosan tudná, mihez kell most hozzányúlnia.