Az asszony hangja mézes volt, de a szavai élesek: ők nem dísznek hoznak valakit a családba, hanem háziasszonynak, nem operából szalajtott vendéget.
Ugyanazon az estén, alig hogy beszálltak a taxiba, Erika felrobbant. Már a kocsi elindult, amikor tárcsázta Vivient, és mit sem törődve a sofőrrel, szinte üvöltött a telefonba.
– Ezek barbárok! – csattant fel. – El sem tudod képzelni, mi volt ott! Az én kisfiamat befestették, mint valami segédmunkást! Tetőtől talpig festékes, a tenyere tele hólyaggal! És az a nő… az a kígyó… engem meg beküldött a csalán közé!
A vonal túlsó végén Vivien éles, kíváncsi hangja csengett vissza:
– És Márk mit szólt ehhez?
– Mit szólt volna? Hallgatott! Egy szót sem szólt, csak ült, mint aki ott sincs. Azt mondta, többet be nem teszi a lábát abba a putriba. Modortalan banda! Mondtam én, hogy az a lány nem való hozzá. Keressen magának valami fűrészes fickót, ne az én hercegemet!
Réka közben a verandán ült, és nézte, ahogy a napkorong lassan lebukik az erdő mögött. A telefon ott feküdt előtte az asztalon. Rövidesen üzenet érkezett Márktól: „Réka, ez túlzás volt. Anyu teljesen kiborult, felszökött a vérnyomása. Ha nem kérsz bocsánatot tőle apád viselkedése miatt, nincs értelme folytatnunk.”
Réka sokáig nézte a kijelzőt, aztán válasz helyett egyszerűen letiltotta a számot. Nem sértettséget érzett, hanem valami különös, áttetsző csendet odabent.
Eszébe jutott, hogyan állt némán Krisztina konyhájában Márk, amikor az anyja odavetette neki: „Gyorsan a tűzhelyhez!” Most pedig milyen elszántan védelmezte a festékfoltos farmerját.
– Apa – szólt be a házba –, köszönöm a fürdőt.
Gábor, aki békésen olvasott a karosszékben, megigazította a szemüvegét, és halvány mosollyal felnézett.
– Ugyan, kislányom. A szilárdságtan nem hazudik. Ha egy szerkezet már az első terhelésnél reped, nem szabad rá házat építeni. Összedőlne.
Réka bólintott, majd kiment a konyhába. A hűtőben ott várta egy egyszerű, boltban vett torta. Semmi különös nem volt benne – mégis, életében talán most esett a legjobban.