– Csupa méreg az egész. Gondolom, te meg éttermekben élsz, igaz? – tette még hozzá élesen.
Réka udvarias mosolyt erőltetett az arcára, miközben igyekezett nem tudomást venni arról, hogy Erika undorodva végigsimít a selyemruhájának ujján, mintha valami gyanús anyagot érintene.
– Ne ácsorogjatok ott, menjetek a konyhába! – pattant a parancs.
A tűzhelyen sercegett az olaj, a levegőben sűrű pára kavargott. Erika hirtelen megfordult, és egy foltos, zsírszagú kötényt nyomott Réka kezébe.
– Minek ez a nagy kiöltözés? Állj a sparhelt mellé, és süsd a fasírtot! – a hangja rikácsolásba csapott át. – Ne tedd itt a hercegnőt. Nálunk nincs helye a finnyás kisasszonyoknak. A serpenyőben zrazik vannak, egy pillanatra se kapd le róluk a szemed! Ha odaég, Márk éhen marad.
Réka dermedten állt, majd a vőlegényére nézett. Márk a hűtőszekrény előtt toporgott, és feltűnő érdeklődéssel vizsgálgatta a cipője orrát.
– Márk? – szólította halkan.
– Ugyan, Réka, ne kezdd… – morogta anélkül, hogy felpillantott volna. – Anya csak kíváncsi, milyen háziasszony vagy. Segíts neki, nem esik le a karikagyűrű az ujjadról.
Réka lassan levette a gyöngysorát, a táskájába csúsztatta, majd a drága ruha fölé felkötötte a kötényt. Az este hátralévő részében hagymát pucolt, húst sütött és jeges vízben mosogatott. Erika a háta mögött állt, és folyamatosan utasítgatta.
– Több olajat! Ne sajnáld a serpenyőt! Nézd már, hogy fogja azt a kést… lerí róla, hogy elkényeztetett városi.
Búcsúzáskor az asszony kegyesen biccentett.
– Jól van. Jöhetsz máskor is. Majd faragunk belőled rendes embert.
Egy héttel később Réka szülei hívták meg a leendő rokonságot a nyaralójukba, hogy kötetlenebbül, egy bográcsozás mellett ismerkedjenek. Erika ünnepi, csillogó kosztümben érkezett, haját magasra tupírozva, vastagon lefújva lakkal. Márk vadonatúj, márkás farmerben és makulátlan fehér tornacipőben lépett ki a kocsiból, és kissé feszengve nézett körül a rendezett kertkapu előtt.