— …számító vagy!
— Sőt, még faragatlan is! — fulladozott Hajnalka a telefonba. — Egy férfinak szüksége van a saját terére! Te tudatosan rombolod szét a családot! Panaszt teszek a szakszervezetnél!
Felnevettem.
— Nyugodtan, akár a lottózóban is feljelenthet — mondtam könnyedén. — Egyébként mindig azt hangoztatta, hogy Gergő maga a főnyeremény. Nos, vigye haza a kincsét. De pépesítse neki rendesen a vacsorát, mert úgy tűnik, a rágást már elfelejtette.
A vonal túlsó végén valami értelmezhetetlen bugyborékolás hallatszott. Hajnalka levegőt vett, hogy még egy átkot a fejemre zúdítson, de a saját indulataiba fulladt bele. A bontás hangja olyan volt, mint amikor egy öreg faxgép elakad, és összegyűri a papírt.
Három hónap suhant el, mintha csak egy hét lett volna. Amikor visszatértem, elégedett voltam: új frizurával, megtakarított pénzzel és kristálytiszta felismeréssel, hogy a régi életemre semmi szükségem.
A lakás ragyogva fogadott. Botond és Emese tisztességes embereknek bizonyultak: távozás előtt mindent makulátlanra takarítottak, sőt még a csöpögő csapot is megjavították, amelyhez Gergőnek egy teljes év alatt sem volt kedve hozzányúlni.
Két órával az érkezésem után csengettek. Gergő állt az ajtóban. Lefogyva, sápadtan, gyűrött ingben. A „drága mama” melletti három hónap látványosan megviselte; mintha tíz évet öregedett volna.
— Nóra… — kezdte, a padlót bámulva. — Ne haragudj már ennyire. Átgondoltam mindent. Anya is… túlzásba esett. Kezdjük újra, jó? Visszahoztam a holmimat is.
És már lépett volna be.
A bőröndömet elé húztam, elállva az útját.
— Nincs mit újrakezdeni, Gergő. Azt akartad, hogy megtanuljam értékelni a férfit a házban? Sikerült. Botond fél óra alatt megcsinálta a csapot. Te egy éven át panaszkodtál, hogy nincs időd tömítést venni.
— De a férjed vagyok! — tört ki belőle. A szemében ott villant az a régi, gyermeki rémület, mint akit kizavarnak a homokozóból.
— Férj voltál. Most inkább teher lennél — feleltem higgadtan. — A cuccaidat már az utazásom előtt összepakoltam. A portán várnak. Add ide a kulcsot.
— Ezt nem teheted! — próbált erőt mutatni. — A felújítás felét kiperlem!
Elmosolyodtam.
— A felújítást az apám finanszírozta, minden számla nálam van. Te legfeljebb a tapétát ragasztottad tele a panaszaiddal. Ennyi volt. A darab véget ért, a közönség hazament.
Ott állt, pislogva, mintha nem értené, mikor fordult a „nevelési hadművelet” saját katasztrófájává.
Becsuktam az ajtót. A zár kattanása olyan tisztán szólt, mint egy startpisztoly dörrenése: jelzés, hogy elkezdődött az új életem.
Azt beszélik, Gergő azóta is az anyjával él. Hajnalka már nemcsak azt felügyeli, mit eszik, hanem azt is, mikor fekszik le, kivel beszél telefonon. Ő pedig görnyedten jár, lesütött szemmel, mintha aknamezőn lépkedne — nehogy rálépjen egy újabb, láthatatlan, anyai hangulatgránátra.