Odabentről ekkor hirtelen dübörgés harsant fel, mintha egy egész bölénycsorda vágtatna végig az előszobán, majd egy öblös, mély kutyaugatás rázta meg az ajtót.
— Ki az? — dördült fel egy férfihang, erős, idegen akcentussal.
Gergő önkéntelenül hátralépett.
— Öö… én vagyok, Gergő. A férj! Nyissák ki!
Az ajtó kivágódott. A küszöbön Botond állt, akkora termettel, hogy szinte kitöltötte a nyílást. Atlétatrikó volt rajta, kezében pedig egy fémnyárs, amelyről még csöpögött a zsír — nyilván épp húst sütöttek az elektromos grillen. Mellette lihegve ácsorgott a hatalmas kutya, Baron, kilógó nyelvvel.
— Miféle férj? — vonta fel a szemöldökét Botond. — Nóra nincs itt. Elutazott. Mi lakunk itt, rendes szerződéssel. Kifizettük a bérleti díjat. Te meg ki vagy, haver?
— Én… én vagyok a tulajdonos! — csattant fel Gergő, hangja hisztérikusan felszökött. — Ez az én lakásom! Illetve a feleségemé… Mi itt élünk!
— Figyelj, barátom — veregette meg jóindulatúan a vállát a nyárssal Botond, zsíros foltot hagyva az ingjén. — Nóra azt mondta, férj nincs, a férj az anyukánál lakik. A lakás kiadó volt. Menj csak szépen anyuhoz, jó? Ne zavard az embereket pihenés közben. Emese, hozd az ajvárt!
Az ajtó becsapódott Gergő orra előtt.
Egy perccel később már csörgött is a telefonom. Én eközben egy elegáns étteremben ültem Debrecenben, a Nagyerdőre néző teraszon, fésűkagylót vacsoráztam, és fehérbort kortyolgattam.
— Igen? — szóltam bele ráérősen.
— Mit műveltél?! — üvöltötte Gergő, úgy, hogy el kellett tartanom a készüléket a fülemtől. — Kik ezek az emberek a lakásban? Miért nem engednek be? Hazajövök, és egy egész cirkusz fogad!
— Gergő, ne ordíts — szakítottam félbe hűvösen. — Te mentél el. Azt mondtad, egy hétre, talán örökre, hogy majd „észhez térjek”. Hát, észhez tértem. Egyedül unatkoztam, és túl drága is volt fenntartani mindent. Így kiadtam a lakást három hónapra.
— Három hónapra?! — sikított fel. — És én hol lakjak?
— Az édesanyádnál, nem? Ott olyan kényelmes minden. Pürésített borscs, katonás rendben hajtogatott törölközők. Élvezd csak. Én most üzleti úton vagyok, nem sietek haza.
— Beadom a válópert! Rendőrt hívok! — fröcsögte.
— Nyugodtan. A lakás az én nevemen van. Hivatalos bérleti szerződés készült, az adót is befizettem. Be vagy te oda jelentve? Nem. Jogi értelemben senki vagy ott, Gergő. Egy vendég, aki túllépte a határokat.
És bontottam a vonalat.
Tíz perc sem telt el, amikor Hajnalka hívott. Csak a műsor kedvéért vettem fel.
— Nóra! — csengett a hangja, mint az összetört üveg. — Hogy képzeled ezt? Az utcára tetted a férjedet! Ez embertelenség! A házasságban a feleség kötelessége biztosítani a hátországot és a meleg vacsorát!
— Hajnalka — válaszoltam nyugodtan, élvezve minden másodpercet —, a családjogi törvény harmincegyedik paragrafusa a házastársak egyenjogúságáról beszél. A tulajdoni lapon pedig kizárólag az én nevem szerepel. A fia nevelési célzattal elvonult, hogy leckét adjon nekem? A kísérlet sikeres volt. A tanítvány túlszárnyalta a mestert.
— Te… te számító vagy…