…Egy teljes hétre. Maradj itt, és gondolkodj el végre a viselkedéseden! Mire visszajövök, makulátlan rendet és egy bocsánatkérő levelet akarok látni. Kézzel írva!
Az ajtó nagy csattanással vágódott be utána, aztán minden elcsendesedett.
A lakásban különös üresség terjengett szét, de az üresség mögött ott bujkált valami más is: megkönnyebbülés. A sértettség persze mardosott. Komolyan azt hitte, hogy azzal büntet meg, ha itt hagy a saját otthonomban, békében és nyugalomban? Zseniális haditerv, mondhatom.
Csakhogy az élet sokkal nagyobb fordulatot tartogatott számomra, mint Gergő összes drámai kivonulása együttvéve.
Hétfő reggel berendeltek a főnökömhöz.
– Nóra, sürgős helyzet van a debreceni kirendeltségen. Ég a projekt, és azonnal ki kell utaznia valakinek. Holnap indulás, három hónapra. A kiküldetési díj a duplája a szokásosnak, ráadásul akkora prémium jár mellé, hogy akár egy új autóra is futja belőle. Számítunk magára, nincs kit küldenünk.
Ott álltam az irodában, és szinte éreztem, ahogy képzeletbeli szárnyak nőnek a hátamon. Három hónap! Gergő nélkül, Hajnalka telefonhívásai nélkül, új környezetben, tisztességes fizetéssel.
– Vállalom – vágtam rá gondolkodás nélkül.
Ahogy kiléptem az épületből, már a gyakorlati részleteken járt az eszem. A lakás három hónapig üresen állna, a rezsi pedig manapság nem aprópénz. Ekkor csörgött a telefonom. Réka volt az.
– Nórikám, segíts! A nővéremék feljöttek délről, felújítanak náluk, három gyerekkel lógnak a levegőben. A szálloda horror áron megy. Hangosak, az igaz, de rendesen fizetnek, és előre az egész időszakra!
Abban a pillanatban összeállt a kép a fejemben. Szinte hallottam, ahogy kattan a terv.
– Réka, jöhetnek. Akár már holnap. A kulcsot a portán hagyom. Egy feltétel: ha felbukkan egy fickó, aki az én férjemnek mondja magát és jelenetet rendezne, gondolkodás nélkül tessékeljék ki.
Aznap este összepakoltam. Az értékesebb holmikat egy dobozba zártam, és elvittem anyához megőrzésre. A lakást kitakarítottam, előkészítettem a „bérlőknek”. Gergő nem vette fel a telefont – nyilván továbbra is „nevelt”. Csak tessék.
Másnap hajnalban felszálltam a gépre, estére pedig már be is költözött a vidám Gáspár család: Botond, a termetes családfő, Emese, a mindig sürgő-forgó feleség, három izgága, majdnem egykorú gyerek, és egy hatalmas, barátságos, ám annál zajosabb labrador, Baron.
Eltelt egy hét.
Gergő – mint később megtudtam – hősiesen kibírta a „mennyei” napokat az édesanyjánál. Hajnalka távolról angyali türelemnek tűnt, közelről azonban fojtogató gondoskodásnak bizonyult.
– Gergőkém, ne csámcsogj! – szólt rá reggelinél.
– Gergő, miért húzod le kétszer a vécét? A vízóra nem dísznek van!
– Kisfiam, egyenes háttal ülj! Elgörbül a gerinced, aztán púpos leszel, mint a szomszéd Béla!
A hét végére Gergő idegei felmondták a szolgálatot. Meggyőzte magát, hogy én addigra biztosan összetörve, könnyek között beláttam tévedésemet, és kész vagyok térden állva bocsánatot kérni. Úgy döntött, ideje hazatérnie, mint egy győztes hadvezérnek.
Útközben vett három hervatag szegfűt – talán a kibékülés jelképeként – majd diadalittasan a lakás felé indult.
Az ajtó előtt már előre élvezte a jelenetet: az én meglepett arcomat, a meghatott örömöt. Beillesztette a kulcsot a zárba.
A kulcs azonban nem fordult el.
Összeráncolt homlokkal próbálkozott újra, majd rángatta a kilincset. Zárva. Végül ingerülten megnyomta a csengőt.
Odabentről tompa dobogás hallatszott…