– Elmegyek, hogy végre felfogd, kit veszítesz el! Tölts el egy hetet egyedül, üvölts a holdnak férfi nélkül a lakásban, aztán talán megtanulod megbecsülni a gondoskodást! – Gergő drámai lendülettel gyömöszölt bele egy marék zoknit a sporttáskájába, és közben majdnem leverte a polcról a kedvenc vázámat.
Az ajtófélfának támaszkodva, némán figyeltem az előadást. Belül kavargott bennem a sértettség és egyfajta ideges nevetés. A harmincéves „kisfiú”, akit a férjemnek hívnak, ott állt az én – még a házasságunk előtt, saját pénzből vásárolt – egyszobás lakásom közepén, és azzal fenyegetett, hogy megvonja tőlem a jelenlétét. Komolyan azt hitte, hogy ha ő nincs itt, a falak leomlanak, én pedig elszáradok, mint egy elfelejtett muskátli.
Az egész persze a szokásos vasárnapi látogatás után kezdődött, Hajnalka asszonynál. Az anyóson külön kategória volt: úgy tudott „dicsérni”, hogy az embernek azonnal elment az életkedve, és olyan hanghordozással osztogatta a tanácsait, mintha újoncokat oktatna rendre a laktanyában.
Gergő már az ajtóban láthatóan feltüzelve érkezett haza. Összeszorított száj, vizslató tekintet, az orra szinte remegett, mintha porszemek után kutatna.
– Nóra, miért lógnak megint összevissza a törölközők a fürdőben? – szegezte nekem köszönés helyett, cipőben trappolva be. – Anya szerint ez vizuális káoszt teremt, és felborítja a lakás energiáit.
Vettem egy mély levegőt.
– Gergő, édesanyád legutóbb a kilencvenes években látott műsort a lakberendezési energiákról. A törölközők pedig azért vannak ott, ahol, mert úgy kényelmes kezet törölni – feleltem higgadtan, miközben a tűzhelyen rotyogó ragut kevergettem.
Erre duzzogva bevonult a konyhába, felnyitotta a fedőt, és szemrehányóan bökött a lábos felé.
– Már megint darabos zöldség? Anya azt mondja, egy igazi feleség mindent pürésít, úgy jobban hasznosul a férfi szervezetében. Csak lusta vagy!
Letettem a fakanalat.
– Gergő, az édesanyádnak azért kell mindent pépesíteni, mert a harmadik porcelánkészlet fontosabb volt neki, mint a fogorvos. Neked viszont van fogsorod. Használd.
Az arca bíborszínűre váltott. Már szívta be a levegőt az újabb „anyai bölcsességhez”, de megtorpant.
– Hálátlan vagy! – préselte ki végül. – Anya háztartástudományi kandidátus!
Hideg mosollyal néztem rá.
– Gergő, az anyukád egész életében portásként dolgozott egy kollégiumban. A „kandidátus” címet csak azért használja, mert jól cseng.
Ott állt tátott szájjal, láthatóan érvek után kutatva, de a gondolatai cserbenhagyták. Pislogott, csikorgatta a fogát, majd ingerülten legyintett, mintha egy képzeletbeli rovart hessegetne el. Abban a pillanatban annyira komikus volt, hogy leginkább egy sértődött pingvinre emlékeztetett.
És ekkor döntötte el, hogy „leckét ad” nekem.
– Elég volt a modortalanságodból! – jelentette ki ünnepélyesen, miközben berántotta a táska cipzárját. – Elmegyek anyámhoz!
A hangja diadalmasan csengett, mintha legalábbis végső csapást mért volna rám, és nem csupán egy újabb hisztis kivonulást rendezne.