– De én is szeretném érezni, hogy ebben a házban szeretnek és megbecsülnek – csuklott el Réka hangja, miközben a könnyei végiggördültek az arcán.
Erika lassan letette a villát az asztalra. A válla megrogyott, mintha hirtelen évekkel nehezebb lett volna. A tekintetében átsuhant valami újfajta felismerés – talán most először nézett igazán a menyére, nem csak rá.
– Bocsáss meg nekünk, kislányom – mondta váratlanul, csendesen. – Tényleg… túllőttünk a célon.
A nap már lebukóban volt, narancsos fénnyel árasztva el a nappalit. Az ajtónál Erika állt az utazótáskájával, szokatlanul halk és elgondolkodó arccal. Balázs odalent várakozott a bőröndökkel – végül úgy döntöttek, egy nappal korábban indulnak haza.
Réka segített anyósának felvenni a kabátját. Amikor begombolta rajta, Erika hirtelen felé fordult. A szemében könny csillogott.
– Tudod, Rékám – fogta meg a kezét –, én tényleg azt hittem, hogy segítek. Az én anyósom is így járt hozzánk annak idején. Irányított, kioktatott, mindenbe beleszólt… – keserédes mosoly jelent meg az arcán. – Én akkor hallgattam és tűrtem. Úgy látszik, észrevétlenül én is ugyanolyanná váltam.
Réka érezte, ahogy a torkát szorító görcs lassan felenged. Szorosan átölelte az idős asszonyt.
– Mindig szívesen látjuk magukat nálunk. Csak…
– Csak ezentúl vendégként jövök, nem hadvezérként – fejezte be Erika, és huncutul rákacsintott. – És ha legközelebb rokonokat hívnék ide, előbb veled egyeztetek.
Gábor lekísérte az édesanyját a lépcsőn. Amikor a taxi elindult, Réka még sokáig az ablaknál maradt, és nézte, ahogy a kocsi eltűnik az utcában. Különös könnyűséget érzett, mintha egy régóta cipelt, súlyos teher hullott volna le a válláról.
Aznap este Gáborral kettesben ültek a konyhában. Citromos teát kortyolgattak, a falióra egyenletesen ketyegett, odakint pedig a juharfa levelei susogtak a szélben. Minden visszarendeződött – nemcsak a lakásban, hanem belül is.
– Tudod – szólalt meg végül Gábor, a bögréjébe mélyedve –, tartozom neked egy bocsánatkéréssel.
Réka kérdőn nézett rá.
– Folyton attól féltem, hogy megbántom anyát – folytatta. – És közben észre sem vettem, hogy hagytam, hogy téged bántsanak. Évekig. Sajnálom.
Réka gyengéden ráhelyezte a kezét a férje kezére.
– Ma mindent helyrehoztál – felelte halkan.
– Ígérem, többé nem fordul elő – szorította meg Gábor az ujjait. – És hidd el, anya is megértette. Láttam rajta.
Réka az ablakon át a rózsaszínbe hajló égboltot figyelte, és elmosolyodott.
– Igen… azt hiszem, mostantól másképp lesz.
Ebben a pillanatban pittyent a telefonja. Üzenet érkezett Erikától. A képen ő és Balázs ültek a taxiban, mosolyogva integettek a kamerába. A fotó alatt rövid üzenet állt: „Köszönjük a leckét, drágáim. Szeretünk benneteket.”
Réka szemébe ismét könny szökött – de ezek már nem a fájdalom könnyei voltak, hanem a megkönnyebbülésé és a reményé. Néha elég annyi, hogy az ember összeszedi a bátorságát, és kimondja az igazságot. Egyetlen őszinte beszélgetés is képes átírni a régi beidegződéseket, és új alapokra helyezni egy család életét.