A tágas belvárosi lakásban Réka még egyszer végighúzza a nedves kendőt az étkezőasztal fényes felületén. Mozdulatai kimértek és rutinosak, szinte gépies pontossággal ismétlődnek – látszik rajta, hogy számára a makulátlan rend nem alkalmi igyekezet, hanem évek alatt beidegződött szokás. A világos blúza a hosszú takarítás után kissé meggyűrődött, homlokán apró verítékcseppek csillannak.
A magas ablakokon beömlő déli fény elárasztja a nappalit, kiemelve a parketta hibátlan tisztaságát és az asztalra készített poharak kristályos ragyogását. Minden a helyén van – pontosan úgy, ahogyan eltervezte.
A csengő azonban a vártnál korábban hasít a csendbe. Réka reflexszerűen az órára pillant: negyed kettő. A férje rokonai csak háromra ígérték magukat.
Az előszobából máris hangos beszéd, nejlonzacskók zörgése és bőröndök koppanása hallatszik. Az első, aki belép a nappaliba, Erika. A sudár, elegáns bézs kosztümöt viselő asszony úgy méri végig a helyiséget, mintha ellenőrzést tartana. Nyomában érkezik kisebbik fia, Balázs, egy harmincas évei közepén járó, széles vállú férfi, aki hanyag mozdulattal a kanapéra hajítja a sporttáskáját. A sort Gábor zárja, aki egyszerre próbálja beemelni a csomagokat és lábbal betolni maga mögött az ajtót.
– Rékácska, milyen világos itt nálatok! – lép az ablakhoz Erika, és máris a függönyöket vizsgálgatja. – Bár mintha egy kicsit ferdén állnának. Hadd igazítsam meg!
Választ sem várva belenyúl az anyag redőibe. Réka mellkasában forró hullámként csap fel az ingerültség, de arcára erőltetett mosolyt rajzol.
Balázs közben a dohányzóasztal felé veszi az irányt.
– Mi ez a sok kacat? – morogja, miközben arrébb pakolja Réka gondosan elrendezett magazinjait. – Kell a hely a normális dolgoknak.
Réka ajka elvékonyodik. Szeme előtt lassan szétesik az a rend, amelyért egész délelőtt dolgozott. Ujjai ökölbe szorulnak, mégsem szól egy szót sem.
– Anya, hiszen csak pár napra jöttök – jegyzi meg bizonytalanul Gábor, tekintete ide-oda jár felesége és az anyja között.
Erika derűsen fordul felé.
– Ugyan, édesem, de hát ez a ti otthonotok, ami most egy kicsit a miénk is! Ugye, Rékácska?
Réka érzi, hogy elpirul. Torkában gombóc nő, mégis bólint. Oldalra sandítva látja, hogy Balázs elővesz a táskájából valami dísztárgyat, és a polcra teszi, közben félretolva a családi fényképeket.
– Azt hiszem, kimegyek a konyhába – szól halkan. – El kell kezdenem az ebédet.
Mielőtt kilépne, még hallja, ahogy Erika Gáborhoz fordul:
– Milyen csendes feleséged van. Mindent magára vállal… Talán ráférne egy kis háztartási útmutatás.
Réka becsukja maga mögött a konyhaajtót, hátát nekiveti a fának, és lehunyja a szemét. Az este még messze van, ő pedig már most úgy érzi, mintha idegen lenne a saját otthonában. És ez még csak az első nap volt – a folytatás még nehezebbnek ígérkezett.