– Nincs itt már miről beszélni – tette hozzá higgadtan. – Én csak azt viszem, ami az enyém. Te pedig maradj a te „közös” döntéseiddel.
Azzal sarkon fordult, és a hálószoba felé indult. Nem azért, hogy az ágyba temetve az arcát sírjon, hanem mert pontos terve volt. Csomagolni ment. Kizárólag a saját holmiját. Csak annyit, amennyi elég egy csendes, egyedül töltött, békés nyárhoz.
Amikor a sporttáska cipzárja végighasított a szoba csöndjén, a hang úgy csattant, mint egy rajtpisztoly lövése. Réka gyorsan és céltudatosan mozgott. Két farmer, néhány vastag pulóver, egy esőálló kabát, az alap gyógyszerek egy kis neszesszerben, és azok a könyvek, amelyek hónapok óta érintetlenül porosodtak az éjjeliszekrényen. Nem vitt semmi feleslegeset. Nem nyúlt közös tárgyakhoz, nem kezdett osztozkodásba. Csak az került a táskába, ami az önálló életéhez kellett.
Márk a háló ajtajában állt, vállát a félfának vetve. A tartása magabiztosságot akart sugallni, mintha ő lenne az úr a házban, de az ujjai idegesen gyűrték a pólója szélét. Látszott rajta, hogy pánikba esett. A gondosan felépített kényelmes világa repedezni kezdett, és kétségbeesetten próbált kapaszkodót találni.
– Csak megjátszod magad – préselte ki végül, de a hangja megbicsaklott. – Lemész a kocsihoz, ülsz benne pár percet, kisírod magad, aztán visszajössz. Nincs hová menned, Réka. Mi egy család vagyunk. Nem léphetsz csak úgy le.
Réka a vállára vetette a táskát. Rá sem nézett. Amióta kimondta a döntését, Márk mintha távoli idegenné vált volna. Olyan akadály lett csupán, mint egy út közepén hagyott kuka, amit ki kell kerülni.
– Nem hagylak faképnél – felelte nyugodtan. – Egyszerűen itt hagylak a saját következményeiddel.
Elindult kifelé, de a férfi elállta az útját. Arca vörös foltokban égett, tekintete dühösen villogott.
– Megállsz azonnal! – csattant fel, próbálva tekintélyt erőltetni magára. – Felfogod, mit művelsz? Eszter az előbb hívott! Már taxiban ülnek, mennek a reptérre! Holnap reggel hozzák a gyerekeket! Hová tegyem őket? Ebbe a kétszobás lakásba? Tudod, mit jelent három fiú egy ekkora helyen?
Réka egészen közel lépett hozzá. A tekintete hideg volt és áttetsző.
– Ez valóban érdekes kérdés – mondta halkan. – De miért nekem teszed fel? A terv a te fejedből pattant ki. Te akartál nagylelkű nagybácsi lenni. Most bizonyíts. Aludj a kanapén, főzz nekik tésztát, kapcsold be a mesét. Hiszen szerinted ez gyerekjáték. „Egy tányér leves és egy alma” – emlékszel?
Ekkor megszólalt Márk zsebében a telefon. Vidám, csilingelő dallam – külön csengőhang Eszternek. A helyzet groteszk volt: a zene inkább hangzott gyászindulónak. Márk összerezzent. Rápillantott a kijelzőre: „Eszter”. Az arca elsápadt.
Szinte Réka orra alá tolta a készüléket.
– Tessék! Mondd meg neki! – kiabálta éles hangon. – Mondd el, hogy te vagy a szívtelen! Hogy kirakod a gyerekeket az utcára! Magyarázd el neki, miért hiúsul meg az utazásuk! Nekem nincs hozzá erőm. Te vagy itt a nagy elvhű!
Réka undorral tolta félre a kezét.
– Nem. Nem ígértem semmit. Nem vettem részt ebben az egészben. A te húgod, a te telefonod, a te szavad. Oldd meg.
Kikerülte, mintha csak egy oszlop állná az útját, és kiment az előszobába. Márk egy pillanatig dermedten állt, majd utána rohant, a tovább csörgő telefonnal a kezében.
– Nem mész sehova! – ordította, amikor Réka lehajolt a cipőjéért. – A kocsit nem viheted! Közös vagyon, házasság alatt vettük!
Réka felállt, már a sportcipőben. Előhúzta a kulcsokat, és meglengette.
– Az autó az én nevemen van. A törlesztőt is én fizettem, amikor te két évig „önmagadat kerested”. Jogilag és gyakorlatilag is az enyém. Neked marad a bérlet. Ott hagytam a komódon. Talán a lelkiismereted mellett megtalálod.
– Ha most kilépsz ezen az ajtón… – lihegte, kétségbeesetten keresve a legfájóbb szavakat. – Ha elmész, beadom a válópert! Elhagylak! Kinek kellesz majd? Egy kertészkedő, magának való nő? Majd találok valakit, aki tudja, mit jelent a család!
Réka kinyitotta a bejárati ajtót. A lépcsőház hűvös levegője csapta meg az arcát. Egy pillanatra visszanézett. A férfi, akivel éveken át megosztotta az ágyát és az asztalát, most idegenebbnek tűnt, mint valaha. Izzadt, zaklatott, kicsinyes.
A telefonja ismét rezgett a kezében.
– Márk – szólalt meg csendesen, és halvány, fáradt mosoly suhant át az arcán. – Nem te hagysz el engem. Én mondok fel neked. Mint férjnek. Nem feleltél meg a munkakörnek.
– Micsoda? – pislogott értetlenül.
– Mindenkinek meg akartál felelni az én rovásomra. Nem sikerült. Most itt maradsz a saját ígéreteiddel. És ne próbálj kijönni a nyaralóba. A kapu zárva lesz. Szólok a szomszédnak, hogy figyeljen. Ha a kerítésnél meglátlak, nem fogok figyelmeztetni.
– Réka! – kiáltott utána, de az ajtó már becsapódott.
A zár kattanása kétszer visszhangzott a folyosón.
Márk ott maradt a félhomályos előszobában. A lakásban újra felcsendült a telefon csilingelése. A kijelzőn Eszter mosolygó arca villogott. Úgy nézte, mint valaki, aki rossz drótot vágott el egy bombán.
Odakintről lépések zaja, majd a kapucsengő rövid sípolása hallatszott. Néhány másodperc múlva motor indult az utcán. Réka úton volt a saját nyara felé.
Az ő gondosan megszervezett terve pedig darabokra hullott. Fel kellett vennie a telefont, és elmagyarázni a húgának, hogy az ingyenes „gyerekfelügyelet” mégsem létezik. Hogy a három fiú nem medencés kertbe és eperillatú nyugalomba érkezik majd, hanem egy szűk lakásba, egy ideges nagybácsihoz, akihez se türelem, se felkészültség, se feleség nem társul.
Lassan lecsúszott a fal mentén a padlóra. A telefon tovább rezgett a kezében, makacsul követelve a választ a könnyelműen kimondott szavakra.