Márk a kanapén hevert, egyik kezében a távirányítóval, a másikban a telefonjával, és bosszúsan csettintett, amikor Réka eltakarta előle a képernyőt. Megpróbált kihajolni mellette, hogy legalább a meccs állását lássa, de a nő meg sem moccant. Olyan volt, mintha a padlóhoz rögzült volna.
– Réka, ugyan már, állj arrébb egy pillanatra! Most jön a döntő helyzet – morogta, anélkül hogy igazán ránézett volna. – Miért állsz ott, mint egy szobor? Inkább kezdd el összepakolni a cuccokat, átküldtem az üzenetet a listával. Ja, és Eszter kérdezte, megnéznéd-e, vannak-e még régi takarók a nyaralóban, amiket le lehet teríteni a gyerekeknek a fűbe.
– Nézz rám – mondta Réka halkan.
A hangja szinte suttogás volt, mégis metszően tiszta. Nem a megszokott, fáradt zsörtölődés szólt belőle, amit Márk könnyedén félresöpört. Ebben a hangban döntés volt. Visszavonhatatlan.
A férfi kelletlenül megnyomta a szünetet, és végre ránézett. Réka szemében nem csillogott könny, nem vibrált sértettség. Hideg, elemző tekintet nézett vissza rá – mintha egy laborban vizsgálná azt, ami hirtelen romlásnak indult.
– Na, nézlek. Mit szeretnél? – kérdezte, úgy téve, mintha szívességet tenne.
– Mondd meg, Márk, mióta rendelkezel egy olyan ház felett, amihez jogilag semmi közöd? – kérdezte lassan. – Te osztod be a szobákat, te döntöd el, én hol alszom. Te hívsz vendégeket. Te ígéred oda az én munkámat. De emlékeztetnélek valamire: kinek a neve szerepel a tulajdoni lapon?
Márk forgatta a szemét.
– Jaj, ne kezdjük már megint ezt a „nagymamától örökölted” történetet! Tíz éve házasok vagyunk. Ami a tiéd, az az enyém is. A nyaraló közös. A fizetésem a közös kasszába megy. Család vagyunk, nem egy kft. Mit számítanak a négyzetméterek? Főleg, amikor a gyerekekről van szó.
Próbálta úgy beállítani, mintha Réka szívtelen lenne, amiért sajnál néhány szobát az unokaöccseitől. De ez most lepattant róla.
– A fizetésed elmegy az autóhiteledre és az új kütyüidre – felelte szárazon Réka. – A telek adóját, a tető javítását, a villanyvezeték cseréjét és a vetőmagot viszont az én prémiumomból fizetem. De nem is ez a lényeg. Hanem az, hogy te úgy döntöttél, az én időm fölött rendelkezhetsz. Odaígérted a szabadságomat a húgodnak, hogy jó testvérnek tűnj.
– Ne beszélj már úgy, mintha üzletet kötöttem volna! – csattant fel Márk, és felült. – Én programot szerveztem neked! Egy hét után belehalnál az unalomba ott egyedül. Mit csinálnál? Bámulnád a naplementét? Így legalább lesz élet, gyerekzsivaj. Gondoskodom rólad, nehogy begolyózz a pusztában!
– Pont erre vágytam – lépett közelebb Réka. – Egész évben megállás nélkül dolgoztam. Nem mentem betegszabadságra, zártam a negyedéveket, tűrtem az ellenőrzéseket. Két hónapot vártam arra, hogy csendben üljek, és senki ne kérjen tőlem semmit. Te pedig eldöntötted, hogy az én pihenésem fölösleges luxus. Ha nem szolgálok ki valakit, akkor szerinted haszontalan vagyok. Számodra én csak egy praktikus eszköz vagyok. Mint egy okos háztartási gép.
– Önző vagy, Réka! – vágta oda Márk. – Hideg és önző! Nem véletlen, hogy nincs gyerekünk! Mindig csak a saját kényelmed számít! Isten is látja, ezért nem ad! Most meg itt a lehetőség, hogy törődj a testvéreim gyerekeivel, te meg fintorogsz!
Ezek a mondatok korábban darabokra törték volna. Most azonban csak megerősítették benne azt, amit fél órával ezelőtt a konyhában már kimondott magában: ez az ember nemhogy nem szereti, hanem mélyen lenézi.
Réka keserűen elmosolyodott.
– Tehát önző vagyok. Rendben. Tudod, mi az előnye az önzésnek, Márk? Az, hogy az ember végre a saját döntései szerint él.
Zsebébe csúsztatta a kezét, és megszorította a kulcscsomót. A városi lakás kulcsa, az autóé, és a legfontosabb: a nyaraló vaskos lakatjához tartozó kulcs.
– Nem megyek le a nyaralóba a te unokaöccseiddel – mondta világosan. – És ők sem mennek oda.
Márk felpattant.
– Ezt nem teheted! Már megígértem! Eszter már csomagol! Mit akarsz, hogy bolondot csináljak magamból a család előtt? Anyám szétszed!
– Ez a te ügyed. Kizárólag a tiéd. Te ígértél, te oldod meg.
– Megőrültél! A ház közös! Ugyanannyi jogom van hozzá! Felhívom Esztert, hogy jöjjenek, és te majd szépen kinyitod a kaput, mert a feleségem vagy!
– Már nem – felelte nyugodtan Réka.
Odament az előszobai komódhoz, ahol Márk irattartó táskája hevert, és kiborította a tartalmát. A blokkcsíkok és aprópénz között megcsörrentek a nyaraló pótkulcsai – két éve csináltatta, hogy a férfi horgászni járhasson. Réka felvette, és a saját kulcsai mellé csúsztatta.
Márk tátott szájjal bámulta.
– Mit művelsz? Add vissza! – lépett felé, de Réka tekintete megállította. A benne vibráló hideg elszántság eloltotta a lendületét.
– Megígérted a húgodnak, hogy egész nyáron ingyen babysitter leszek a nyaralóban, amíg ők Európát járják. Megkérdeztél engem erről? Megkérdezted, akarok‑e a saját szabadságomon gyerekfelügyelő lenni? Úgy döntöttél, az időm és a házam fölött nélkülem rendelkezhetsz. Nem, Márk. A kulcsok nálam maradnak. Ha ennyire fontos neked, vigyázz te a gyerekekre. De hozzám többé ne gyere vissza.
– Te nem vagy normális… – suttogta a férfi. – Tudod egyáltalán, hogy ezt nem fogom megbocsátani?
Réka bólintott.
– Pont ebben bízom. Mert a megbocsátás azt jelentené, hogy van még mit megmenteni. De én már nem akarok megmenteni semmit.