— Tehát már igent mondtál — ismételte meg Réka lassan, mintha ízlelgetné a szavakat. Keserűek voltak, mint a gyógyszer.
— Igen, megígértem. És kérlek, ne nézz rám úgy, mintha száműzetésbe küldtelek volna. A gyerekeknek jót tesz a friss levegő. Neked pedig az, ha végre nem csak ülsz egy könyv fölött, hanem mozogsz is. Ja, és Eszter kérdezte, hogy van-e rendes internet a házban. A fiúk esti mese nélkül kezelhetetlenek, legalábbis szerinte.
Márk közben kivette a levest a fazékból, mit sem sejtve arról, hogy minden egyes mondata apró repedéseket üt a házasságuk alapzatán.
Jóízűen kanalazta a borscsot, észre sem véve, hogy Réka a saját tányérjához hozzá sem nyúlt. Gyorsan evett, céltudatosan, mintha tankolna egy hosszú út előtt. Közben már a telefonját böngészte, megnyitva az üzenetváltást a húgával. Réka mozdulatlanul figyelte. Olyan távolságtartással, mintha természetfilmet nézne: két rovar kommunikál egymással egy boly felépítéséről, és egyikükben sem merül fel, hogy a másik véleménye számítana.
— Van pár apróság az étkezéssel kapcsolatban — folytatta Márk, megtörölve a száját. — Átküldöm a listát, de jobb, ha most is elmondom. Levente minden piros ételre allergiás, kivéve az almát. Epret semmiképp. Botond laktózérzékeny, szóval neki tejmentesen főzz. Zabkása vízzel vagy növényi tejjel — olyat már a falusi boltban is lehet kapni. Marcell meg válogatós, a főtt hagymát kiszedi mindenből. Ha leturmixolod a levest, akkor megeszi.
Réka lassan pislogott. A felsorolás inkább hangzott egy ötcsillagos szálloda alkalmazottainak szóló eligazításnak, mint kétségbeesett segítségkérésnek.
— Azt várod, hogy három külön menüt készítsek? — kérdezte halkan. — A nyaralóban? Ahol két főzőlapunk van?
— Ugyan már, nem kell túlbonyolítani — legyintett Márk. — Főzz mindenkinek könnyű kaját. Neked is jót tenne. Mindig panaszkodsz, hogy nehéz a gyomrod. Zöldségleves, párolt hús, semmi extra. Eszter mondta, hogy bolti félkész ételt nem esznek, ők a házias ízekhez szoktak. Nem kell tésztát gyúrni, de egy kis friss darált húst csak ledarálsz. A régi húsdaráló ott van, nem?
Úgy beszélt róla, mintha egy rozsdás, kézi darálón hús kilóit áttekergetni a kikapcsolódás netovábbja lenne egy egész éves főkönyvelői munka után. Réka ujjai az asztal alatt ökölbe szorultak. A körmei a tenyerébe mélyedtek; a fájdalom segített tisztán gondolkodni.
— És az alapanyag? — kérdezte száraz hangon. — Eszter ad pénzt három növésben lévő fiú nyári ellátására? Vagy ez is benne van az „ajándékcsomagban”?
Márk rosszallóan ráncolta a homlokát.
— Ne legyél már kicsinyes. Gyerekekről van szó. Mit esznek? Egy tál levest meg némi gyümölcsöt. Ott a kerted: répa, cukkini, zöldfűszerek. Minden friss, saját termés. Nem fogok a testvéremtől pénzt kérni ételre, mikor így is sokba kerül nekik az utazás. Most minden euró számít nekik. Mi ketten dolgozunk, nem ezen fog múlni a költségvetésünk. Tekints rá úgy, mint a mi hozzájárulásunkra az ő boldogságukhoz.
Hozzájárulás az ő boldogságukhoz — ismételte magában Réka. Az a kert, amelyet hétvégéről hétvégére gondozott, vízhordással, gyomlálással, perzselő napsütésben, most közkinccsé vált. Ingyenes élelmiszerforrássá Eszter családja számára.
— Ja, és még valami — Márk ismét a telefonjára pillantott. — Eszter aggódik, hogy a fiúk nyáron elfelejtik a betűket. Ősszel mennek előkészítőbe. Te diplomás vagy, ráérsz naponta egy órát foglalkozni velük. Olvasás, írásgyakorlat. A könyveket hozzák. Kell nekik a rendszer, a fegyelem. Nálad majd nem lazsálnak.
Elégedett tekintettel nézett fel, mintha zseniális megoldást talált volna minden problémára. A szemében őszinte meggyőződés csillogott: segített a húgának, hasznos elfoglaltságot talált a feleségének, és mindezt anyagi áldozat nélkül.
— Tehát — Réka lassan felállt az asztaltól, de a tányérokat érintetlenül hagyta, ami nála szinte példátlan volt — megígérted Eszternek a szállást és a felügyeletet, plusz szakácsot, dietetikust, játszóházvezetőt és magántanárt. Az én nyaralómban. Az én időmben. Az én pénzemen.
— Ne dramatizáld túl — sóhajtott Márk türelmetlenül. — Család vagyunk. A rokonok segítik egymást. Amikor a te édesanyádat kellett kórházba vinni, én vittem.
— Egyszer — vágta rá Réka hűvösen. — Három év alatt egyszer. És utána napokig hallgattam, mennyi benzint égettél el és milyen meccsről maradtál le.
— Most ne kezdjük elölről — legyintett Márk, majd felállt, és a nappali felé indult. — A döntés megszületett. Vasárnap ebédre érkeznek. Készítsd elő a nagy szobát, amelyik a kertre néz. Ott jobb a levegő. A saját holmidat költöztesd át a kisebb helyiségbe, a kamra mellé. Úgyis csak aludni jársz oda.
Elhaladt mellette, észre sem véve, hogyan szűkül össze Réka tekintete. A férfi számára a csend egyet jelentett a beleegyezéssel. Tíz év alatt hozzászokott ahhoz, hogy a felesége alkalmazkodik. Számára Réka egy megbízható rendszer volt, amelyet kedve szerint lehetett átállítani „feleség” üzemmódról „gyerekfelügyelő” üzemmódra.
Réka egyedül maradt a konyhában. A hűtő zúgása szinte bántotta a fülét. A mellkasában, valahol mélyen, lassan forrni kezdett valami jeges indulat. Már nem is a három kisfiúról volt szó. Nem is Eszterről. Hanem arról, hogy ebben a házban az ő kívánságai, tervei, határai láthatatlanná váltak. Mintha személy helyett csupán egy szolgáltatás létezne, amely most megkapta a nyári feladatlistáját.
Néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd határozott léptekkel a nappaliba ment, és megállt a televízió előtt, pontosan a képernyő közepén.