— Réka, figyeld már, el sem hiszed, mekkora mázlink van! Komolyan mondom, tiszta főnyeremény, még most is zúg a fejem tőle. Eszter hívott úgy fél órája, majd’ szétszakította a telefont, úgy sikongatott, hogy alig értettem, mit hadar. Azt hittem, valami baj történt, erre kiderül, hogy ilyesmi!
Márk úgy rontott be a konyhába, hogy még a cipőjét sem rúgta le, pedig máskor első dolga volt papucsra váltani. Az arca kipirult az izgatottságtól, a tekintete csillogott – az a különös, diadalmas fény ült benne, ami akkor jelenik meg rajta, amikor úgy érzi, nagy dolgot intézett. A kulcscsomót hanyagul az asztalra dobta, egyenesen Réka gondosan sorba rendezett petúniamagjai közé, majd kihúzta magát, és elégedetten csípőre tette a kezét.
Réka lassan emelte fel a tekintetét a jegyzetfüzetről, amelyben a nyári kerti beszerzéseket listázta. Péntek esti csend lengte be a lakást, ő pedig épp azt számolgatta, mennyi virágföldet kell még vennie a hortenziákhoz. A férje hangos bevonulása és sáros cipője úgy törte meg a békét, mint amikor követ hajítanak az állóvízbe.
— Mi történt? — kérdezte nyugodt hangon, miközben arrébb tolta a kulcsokat a halvány rózsaszín virágot ábrázoló tasakról. — Eszter nyert a lottón?
— Majdnem! Sőt, még annál is jobb! — Márk felkapott egy almát, és jóízűen beleharapott; a lé kifröccsent. — Ők Gergővel kifogtak egy last minute európai körutat. Képzeld, valaki az utolsó pillanatban visszamondta, minden benne van az árban: repülő, szállás, vízumok, és hetven százalékkal olcsóbb. Olaszország, Franciaország, Spanyolország! Teljes álom! Eddig alig jutottak el bárhová, csak abba a török üdülésbe jártak évek óta. Most meg itt a lehetőség! Egy hét múlva indul a gép.
Réka bólintott, udvarias érdeklődést erőltetve magára, bár belül semmi nem mozdult meg. Eszter, Márk húga, és a férje, Gergő, mindig zajos, kapkodó emberek voltak, akik rendszeresen keveredtek valami bonyodalomba.
— Örülök nekik. Hadd menjenek, jót tesz majd nekik — felelte, és visszapillantott a listára. — De ez ránk miért tartozik? És miért vagy még mindig cipőben a konyhában?
Márk legyintett, mintha csak egy jelentéktelen részletet említett volna. Kihúzott egy széket, megfordította, és háttámlával előre ráült, közelebb hajolva az asztalhoz. Az arca bizalmas, cinkos kifejezést öltött.
— Na, itt jön a csavar. A gond a gyerekekkel volt. Hová tegyék a hármas ikreket? Gergő anyukája kórházba megy kivizsgálásra, nem lehet halasztani. Az én anyám meg most a rokonoknál van vidéken, a vérnyomása miatt pihennie kell, nem fog tudni három ötéves után rohangálni. Eszter már majdnem sírt, hogy le kell mondaniuk az utat. Erre én mondtam neki: „Eszter, nyugi, a bátyád megoldja!”
Réka gyomra összeszorult. Pontosan ismerte ezt a lelkes arckifejezést. Ugyanígy nézett ki, amikor szó nélkül hitelre vett egy autót, vagy amikor előzetes egyeztetés nélkül meghívta a barátait egy hétvégére. Ez annak az embernek az arca volt, aki más helyett hoz döntést, majd hőstettet farag belőle.
— És mit talált ki a báty? — kérdezte halkan. A hangja feszesebbé vált, de Márk eufóriájában ezt észre sem vette.
— Ugyan már, mi ebben a nagy ügy? — vigyorgott magabiztosan. — Ott a vidéki házunk, üresen áll egész nyáron. Friss levegő, kert, minden adott. Te hétfőtől úgyis szabadságon leszel. Mondtam Eszternek, hozzák csak a fiúkat hozzánk! Te amúgy is ott matatnál a veteményesben egyedül, legalább nem unatkozol. A gyerekeknek meg tér jut, Eszterék pedig végre pihenhetnek egyet, mintha második nászútra mennének.
Tenyerével nagyot csapott az asztalra, mire a magos tasakok megugrottak.
— Vasárnap este hozzák őket. Addig beszerzel mindent, előkészíted a szobákat. A felső szinten két üres háló is van, elférnek. Nem igényesek, csak legyen kint tér rohangálni, meg kapjanak enni időben.
Réka mozdulatlanul nézte a férjét. A gondolatok nehezen álltak össze a fejében. Három ötéves kisfiú. Ugyanazok, akik legutóbb, Márk születésnapján, két óra alatt romhalmazzá változtatták a lakást, labdával leverték a csillárt, és filccel összefirkálták a falat, mert „véletlenül” rátaláltak. Három fékezhetetlen energiabomba, akiket még Eszter is csak nagy nehezen tudott kordában tartani. És Márk most egyetlen lendülettel rábízta őket egész nyárra.
— Várj csak — tette le a tollat Réka. — Jól értem, hogy meghívtad őket a házamba a teljes szabadságom idejére?
— Ugyan, nem az egészre — legyintett Márk. — Csak két hónap. Augusztus közepén már visszajönnek. Te addig is ott leszel! Mit számít, hogy egyedül iszod a teát, vagy a keresztfiaidra figyelsz? Nő vagy, benned van az anyai ösztön. Ráadásul család. Nem idegenek.
Olyan könnyedén beszélt róla, mintha csupán annyit kérne, hogy hetente egyszer locsolja meg a szomszéd muskátliját. Az ő szemében Réka szabadsága üres idő volt, amit hasznosan ki kell tölteni. És ő nagyvonalúan talált is hozzá feladatot.
— Megkérdeztél engem egyáltalán? — nézett rá egyenesen. — Felhívtál, hogy „Réka, mit szólnál hozzá, ha a nyugodt nyaradból egy háromfős óvoda lenne?”
— Jaj, ne kezd már — forgatta a szemét Márk, és újra beleharapott az almába. — Minek ezen ennyit rugózni? Nem fogsz a saját sógornődnek nemet mondani. Az ilyen alkalom ritkán adódik, hogy bejárják Európát. Most tényleg ezen fogsz fennakadni? Már megígértem. Eszter már intézi a jegyeket. Ugye nem égetsz le a család előtt? Azt mondtam, aranyszívű feleségem van, aki mindig segít.
Felállt, a hűtőhöz sétált, és kutatni kezdett benne, jelezve, hogy számára az ügy lezárult. Döntött. Kényelmesen, egyszerűen, mindenki javára — kivéve azt az egy embert, akire az egész terhet rátolta.
Réka lassan, mélyen kifújta a levegőt. Az ablak felé fordult; odakint már sűrűsödött az alkony. Január óta erre a nyárra készült lélekben. Arra vágyott, hogy a régi faház csendjében ébredjen, a verandán kortyolja a kávéját, végre elolvassa a félretett könyveket, és órákig bíbelődjön a kertben. Csendre vágyott. Tiszta, gyógyító, zavartalan csendre. Ehelyett most zajt, rendetlenséget és megszakítás nélküli főzést kapott ajándékba három örökmozgó kisfiú számára, és már előre látta, hogy ez a nyár egészen másképp fog alakulni, mint ahogyan elképzelte.