Eszter finom, alig észrevehető mosollyal vette át a virágcsokrot.
— Köszönöm, Márk. Örülök, hogy ízlett a vendégeknek, még azoknak is, akik inkább a hagyományos fogásokhoz ragaszkodnak — jegyezte meg könnyed hangsúllyal.
Kinga úgy huppant vissza a székére, mintha kihúzták volna alóla a tartást. A korábbi dicsekvés, miszerint ő tanította be a konyhát, darabokra hullott. Az asztal körül ülők összenéztek, a suttogás egyre erősödött; némelyek Eszterre, mások a fülig vörös születésnaposra mutogattak.
— Várjunk csak… — szólalt meg végül Benedek, miután nagy nehezen lenyelte a falatot. — Akkor ezt az egészet Eszter találta ki? És mi meg itt hallgattuk Kinga meséit…
Gábor legszívesebben eltűnt volna a terítő mintái között. Anyja diadalmenete pillanatok alatt megszégyenüléssé változott. Eszter ott állt a reflektorfényben: magabiztosan, vonzóan, és ijesztően sikeresen — mintha már nem is tartozna közéjük.
A szabadságnak ára van, de most nem ő fizetett érte.
Egy pincér hangtalanul Gábor mögé lépett, és elé helyezett egy vaskos, bőrborítású mappát. A férfi még mindig zaklatott volt a jelenet után, de amikor kinyitotta a számlát, arra számított, hogy ötven–hatvanezer forint körüli végösszeget lát majd, beleszámítva az előleget és az anyja által beígért „családi kedvezményt”.
A szám azonban, amely a papíron állt, szinte kiugrott a helyéről. A szeme elkerekedett, az ádámcsutkája idegesen rándult.
— Mennyi?! — csattant fel éles hangon, mire Benedek majdnem félrenyelte a fogpiszkálót. — Száznyolcvanhatezer forint? Ez valami tévedés! Ennyi nem lehet! Hol van a kedvezmény?
Az üzletvezető udvarias mosolyt erőltetett az arcára, de a tekintete hűvös maradt.
— A számla pontos. Terembérlet, ünnepi menüsor, italcsomag, tízszázalékos szervizdíj. A rendszerben nem szerepel semmilyen árengedmény.
— Az lehetetlen! — Gábor homlokán gyöngyözni kezdett a veríték. — A feleségem itt dolgozik! Ő állította össze az étlapot! Eszter!
Segélykérő pillantással fordult felé. Eszter ekkor már kabátban állt, vállán a táskájával. Nyugodtnak tűnt, mint aki pontosan tudja, mi következik.
— A kedvezmény az én jogosultságom volt, Gábor. Céges engedmény, ötven százalék — mondta halkan, de határozottan. — És ma visszavontam.
— Megőrültél? — sziszegte a férfi, kapkodva a levegőt. — Nincs nálam ennyi pénz! Kilencvenezret számoltam, és azt is kölcsönből! Tönkre akarsz tenni?
Eszter kissé oldalra billentette a fejét, mintha csak egy érdekes tárgyat vizsgálna.
— Nem te mondtad mindig, hogy amit főzök, az pénzkidobás? Hogy itt bezzeg igazi étel készül? — körbemutatott a teremben. — Akkor most fizess érte rendes árat. A minőségnek ára van.
Elővette a kulcscsomót, és az asztal szélére tette.
— A lakáskulcs. Ma reggel elköltöztem, amíg te a turmixgépet csomagoltad. A holmimért holnap jönnek a költöztetők.
— Elköltöztél? Hova? — Gábor még a számláról is megfeledkezett. — És a turmixgép?
— Tartsd meg, vagy add anyádnak. Én vettem magamnak profi felszerelést. Abból a tiszteletdíjból, amit a menüért kaptam. Egy bérelt lakásban fogom használni.
Megfordult, hogy távozzon.
— És ezt ki fogja kifizetni?! — kiáltott utána Gábor.
— Te — felelte anélkül, hogy hátranézett volna. — Hiszen te vagy a családfő. A kenyérkereső.
Az üzletvezető ekkor az asztal mellé lépett, elállva Gábor útját.
— Kártyával vagy készpénzben rendezi? — kérdezte immár határozott hangon. — Amennyiben nem tud fizetni, kénytelenek leszünk értesíteni a hatóságot.
Kinga elsápadt, a szívéhez kapott, és remegő kézzel kezdett nyugtatót keresni a táskájában. Gábor kétségbeesetten pötyögte telefonján a gyorshitel-alkalmazást; a betöltés lassúnak tűnt, a kamatok pedig rablónak, de a választás a mély adósság és a rendőrségi jegyzőkönyv között állt.
Benedek, aki jóllakottan és meglepő nyugalommal figyelte az eseményeket, felállt, és megveregette unokaöccse vállát.
— Ezt alaposan elszúrtad, Gábor — dörmögte. — Ritka nő volt. Most pedig fizess, kenyérkereső.
Sapkája után nyúlt, és szó nélkül az ajtó felé indult, eszébe sem jutott beszállni a költségekbe. Az igazság végül érvényesült — keményen, drágán, és tagadhatatlanul ízesen.