— Meg akarsz minket mérgezni? — fintorgott Gábor, és undorodva bökött villájával a kacsamellbe. A ropogósra sült bőr alól halványrózsaszín lé szivárgott ki, apró tócsát hagyva a hófehér tányéron.
Eszter még csak hátra sem nézett. A konyhapultnál állt, és egy benedvesített fenőkőn húzta végig újra meg újra a penge élét. Surrogó, csikorgó hang töltötte be a helyiséget, amitől az ember foga is összekoccant. Nyugodt, kimért mozdulatokkal dolgozott.
— Ez medium sütés, Gábor. Francia alaptechnika — felelte higgadtan, majd egy papírlapon ellenőrizte az élét. A lap saját súlyától kettéhasadt. A tizennyolcezer forintos, damaszkuszi acélból készült japán séfkés hibátlanul tette a dolgát.
— Hát folyik belőle a vér! — csattant fel a férfi, és arrébb tolta a tányért. — Ezerszer mondtam már, hogy a hús legyen teljesen átsütve! Szürke! Rágni lehessen, ne ilyen… nyálkás izé legyen, ráadásul ennyi pénzért. Teljesen tönkretetted a kacsát.
Az asztalnál a hétéves Levente panaszos hangon szólalt meg:
— Fúj, apa, tényleg piros! Én ilyet nem eszem. Olyat akarok, mint Kinga mamánál, a puha fasírtból, kenyérrel!
Eszter letette a kést, és megtörölte a kezét. A kilónként kilencszáz forintért vásárolt, minőségi termelői kacsát biztosan nem azért készítette el gondosan, hogy kioktassák arról, mi a főzés, olyan valakitől, aki a ketchupös tésztát tartja csúcsgasztronómiának.
— Anyád fasírtja inkább áztatott kenyér, kevés hússal — vágott vissza szárazon. — Ez viszont igényes étel. Ha nem ízlik, nem kötelező megenni.
Gábor hirtelen felpattant, a szék majdnem feldőlt mögötte.
— Már megint az egód beszél belőled? Egy rendes házban a férfi élezi a kést, nem a nő kaparászik itt, mint valami boszorkány! Főzni se tudsz rendesen, csak herdálod az alapanyagokat a hülye kísérleteidre. Gyere, Levente, megyünk a mamához. Ott legalább rendes vacsora lesz, nem ez a drága hóbort.
Az ajtó nagyot csapódott utánuk.
A lakásra csend borult. Eszter odalépett az asztalhoz, felemelte a férje érintetlen tányérját. A tökéletesen sült mell, a négyszáz forintos csomag spárga — mind a szemetesben landolt. Kár volt érte? Talán. De a nyugalma többet ért.
Töltött magának egy pohár vörösbort, leült, maga elé húzta a saját adagját. Vágott egy falatot. A hús omlós volt, szinte elolvadt a szájában. Pontosan olyan, amilyennek lennie kellett.
Bal kezével a villát tartotta, jobbal felnyitotta a laptopját. A kijelző felvillant, és megnyílt egy PDF-dokumentum. A fejlécben egy országos hálózat, az „Étel és Pont” logója díszelgett.
„Szerződés tárgya”: technológiai leírások és szezonális menüsor kidolgozása.
„Megbízási díj”: 800 000 (nyolcszázezer) forint.
Eszter halványan elmosolyodott, belekortyolt a borba, és élvezettel rágta tovább a „véresnek” csúfolt húst.
— Jó étvágyat, Gábor — mondta a néma konyhának. — Remélem, Kinga mamád fasírtja nem akad meg a torkodon.
Gábor idegesen fújtatott, miközben egy sporttáskába gyömöszölte a súlyos, élénkpiros konyhai robotgépet. Eszter egy évvel korábban, egy prémiumból vette hetvenötezer forintért. A férfi durván tekerte rá a zsinórt, a cipzár fémfogai végigkarcolták a zománcozott burkolatot.
— Tedd vissza a helyére, Gábor — szólalt meg Eszter egyenletes hangon. — Az az én gépem.
A férfi ügyet sem vetett rá, nagy nehezen behúzta a cipzárt.
— Elviszem anyának. Közeleg a jubileuma, Napóleon-tortát süt az egész rokonságnak, neki nagyobb haszna lesz. Nálad csak porosodik. Úgyis felhagytál a rendes főzéssel, csak pazarlod az ételt a különcködéseiddel.
Aztán vállat vont.
— Egy családban minden közös. Majd visszahozza… egyszer.
Eszter az ajtófélfának dőlt, karba tett kézzel. Tudta, hogy vitába szállni most teljesen értelmetlen.
— A Sáfrán étterembe indulsz? — kérdezte inkább.
Gábor kihúzta magát, és elégedetten megpaskolta a kabátzsebét.
— Igen. Viszem az előleget. Harmincezret tettem félre, nehéz szívvel. Anya otthon akarta tartani, de ragaszkodtam hozzá, hogy kulturált helyen ünnepeljenek.
Eszter enyhén oldalra billentette a fejét.
— A Sáfrán a prémium kategória. Ott egy bankett fejenként átlag tízezer forint. Tizenöten lesztek, az minimum százötvenezer. Van ennyi pénzed?
Gábor legyintett.
— Ugyan már, ne kezdd megint, mindig csak a számokat hajtogatod… — mondta fölényesen, miközben a táska fülét a vállára dobta, és az ajtó felé indult.