Másnapra a válaszfal teljesen elkészült: stabilan állt a helyén, az újonnan kialakított „szobában” pedig már függöny is lógott. Csupán a festés maradt hátra, hogy igazán befejezettnek tűnjön az átalakítás.
A konyhában Emese várta őket frissen főzött teával és egy tál házi süteménnyel. Amikor meglátta, hogy a két testvér egymás mellett ül az asztalnál, festékfoltos ruhában, kimerülten, mégis jókedvűen, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle.
– Na, mi van, csak sikerült együtt dolgoznotok? – kérdezte mosolyogva, miközben letette a kannát.
– Igen, és képzeld, még csak össze sem vesztünk – vigyorgott Márk. – Legalábbis komolyabban nem.
– Anya, el sem hinnéd, de egész hasznos tud lenni! – bökte oldalba bátyját Réka játékosan.
– Tényleg ennyire meglep, hogy értek is valamihez? – húzta fel a szemöldökét Márk.
– Na, elég legyen, még a végén újrakezditek – intette le őket nevetve Emese.
Egy pillanatra csend lett, aztán Márk a húgára nézett, és komolyabb hangon megszólalt:
– Réka, gondolkodtam. Ha szeretnéd, tied lehet a nagyobb rész. Nekem bőven elég a kisebb is.
– Komolyan mondod? – kerekedett el a lány szeme.
– Persze. Elegem van az örökös vitákból – vont vállat. – Egy fedél alatt élünk, jobb lenne békében.
Réka elcsendesedett, majd halkan csak ennyit mondott:
– Köszönöm.
Másnap szokatlan nyugalom lengte be a lakást. Réka korábban ébredt, mint általában, és azonnal az átalakított szobába ment, hogy alaposan szemügyre vegye az eredményt. A fal egyenesen állt, a függöny kettéválasztotta a teret, és bár a festék még hiányzott, a helyiség már most barátságosabbnak hatott.
A sarokban, a földre terített régi pokrócon Márk aludt. Összegömbölyödve feküdt, arcán békés, de fáradt kifejezéssel. Az előző nap láthatóan jobban kimerítette, mint amennyit bevallott volna.
Réka visszament a konyhába, ahol Emese már a reggelit készítette. Az asszony csendes pillantással üdvözölte a lányát.
– Na, hogy tetszik így? – érdeklődött, amikor Réka leült.
– Szerintem jó lett – bólintott a lány. – Őszintén szólva nem hittem volna, hogy képesek leszünk együtt megcsinálni.
Emese elmosolyodott.
– Mindig is tudtatok közös hangot találni. Csak valahogy szem elől tévesztettétek.
– Közös hangot? Mi inkább csak civakodtunk – legyintett Réka, miközben a teáscsészét melengette a kezében.
– A veszekedés nem örök állapot – felelte az anyja halkan. – Család vagytok. Néha emlékeztetni kell magatokat erre.
Ekkor Márk lépett be a konyhába kócosan, félálomban. Körbenézett, majd leült az asztalhoz.
– Esztek? – kérdezte Emese, miközben kiosztotta a tányérokat.
– Hogyne – válaszolta Márk, és Rékával szemben foglalt helyet.
Pár percig csak az evőeszközök halk csörrenése hallatszott. Végül Réka törte meg a csendet.
– Márk… szeretném megköszönni a tegnapit. Tudom, nem volt kötelességed beleegyezni.
A fiú meglepetten pillantott fel.
– Ugyan már. Úgyis együtt lakunk itt. Semmi értelme állandóan hadakozni.
– Mégis engedtél – folytatta Réka. – És ez sokat jelent. Jólesik, hogy figyelembe vetted, mit szeretnék.
Márk elgondolkodott, majd félmosollyal felelt:
– Nahát, tőled ritkán hallani ilyesmit.
– Ne szokj hozzá – vont vállat a lány játékosan. – Csak rájöttem, hogy nem vagy annyira elviselhetetlen. Néha.
Emese leült melléjük, tekintetében melegség csillant.
– Tudjátok – kezdte, miközben letette a csészéjét –, édesapátok gyakran mondta: „A legfontosabb, hogy tartsatok össze, bármilyen nehéz is.” Örülök, hogy végre ti is ráéreztek erre.
A konyhát csendes egyetértés töltötte meg, és ebben a nyugalomban mindhárman érezték, hogy valami valóban megváltozott közöttük.