Márk ügyet sem vetett Réka megjegyzésére, inkább újra az anyjukhoz fordult, mintha csak az ő szava számítana.
– Ha összefogtok, meg tudjátok oldani – mondta Emese higgadtan, és olyan határozottan nézett rájuk, hogy abból egyértelmű volt: nem kér, hanem dönt.
– Ez teljes képtelenség! – csattant fel Márk. – Miért nekem kell már megint mindent felforgatnom?
– Akkor mit javasolsz? – kérdezte Emese jéghideg nyugalommal. – Tegyük ki a testvéredet az utcára?
Réka szája sarkában egy halvány mosoly bujkált, de gyorsan komolyra váltott.
– Rendben van, osszuk ketté – mondta. – Ha másképp nem megy, legyen így. De nem fogom egyedül állni a költségeket és a munkát sem.
Márkban forrt a düh, mégis látta, hogy nincs értelme tovább vitázni. Emese egyenes háttal ült, tekintete ellentmondást nem tűrt.
– Jó – préselte ki végül a szavakat. – De akkor mindenki a saját részét fizeti.
– Természetesen – vágott vissza Réka azonnal. – Te a tiédet, én az enyémet.
– Akkor ez eldőlt – zárta le Emese. – Holnap elmentek az építőanyagért, és együtt dolgoztok. Veszekedést nem akarok hallani. Világos?
Másnap reggel Márk és Réka némán indultak el a barkácsáruházba. A levegő köztük feszült volt, egyikük sem kereste a másik tekintetét. A gipszkartonlapok előtt végül Márk törte meg a csendet.
– És szerinted ez tényleg működni fog? – csóválta a fejét. – Felhúzunk egy falat, és minden megoldódik?
– Mindenesetre jobb, mint azt nézni, hogy állandóan az ágyamon heverészel – szúrt vissza Réka, miközben a tapéták árcéduláit böngészte.
– A te ágyadon? – húzta össze a szemöldökét Márk. – Hallod egyáltalán, mit mondasz? Ideiglenesen vagy itt, mégis úgy beszélsz, mintha minden a tiéd lenne.
– Te pedig úgy viselkedsz, mintha te lennél a világ ura! – fordult felé hirtelen Réka. – Mindig neked van igazad, ugye? Mindent te tartasz kézben?
– Azért, mert én próbálok a családra gondolni, nem csak saját magamra – felelte hűvösen.
– Szerinted én nem? – csuklott meg Réka hangja. – Csak szeretnék valamit, ami az enyém. Márk, nekem semmim nem maradt. Se férj, se otthon… semmi.
Márk elhallgatott. Nem számított erre a kitörésre. Látta, ahogy a húga elfordul, hogy elrejtse a könnyeit.
– Figyelj… – szólalt meg kis szünet után. – Tudom, hogy nehéz. De egyikünknek sem könnyű. Egy hajóban evezünk.
Réka megtörölte a szemét.
– Tényleg gondoltál már rám valaha? Vagy csak arra, mennyire útban vagyok?
– Jó, hagyjuk – legyintett Márk, mintha el akarná söpörni a feszültséget. – Vegyük meg, ami kell, és csináljuk meg.
– Igen, inkább dolgozzunk, az többet ér, mint ez a szócséplés – morogta Réka, és a bevásárlókocsiba dobott egy tekercs tapétát.
Otthon azonnal munkához láttak. Először kihordták a nagy szobából a régi bútorokat. Márk megmutatta, hogyan kell pontosan kimérni a fal helyét.
– Tartsd egyenesen a mérőszalagot. Így. Látod? – magyarázta most már türelmesebben.
– Nem vagyok ügyetlen – fintorgott Réka, de precízen dolgozott.
– Egész gyorsan belejössz – jegyezte meg Márk, és hangjában valódi elismerés csengett.
Réka ránézett, és meglepő módon elmosolyodott.
– Lám, tudsz normális is lenni.
– Te sem vagy mindig kibírhatatlan – kacsintott vissza.
Ahogy telt az idő, a közös munka lassan oldotta köztük a feszültséget. Először csak rövid, tárgyilagos mondatok hangzottak el, később már tréfák is.
– Fogd erősebben, különben a fejünkre dől! – nevetett Márk, amikor Réka egy gipszkartonlapot próbált egyensúlyban tartani.
– Ha rád szakad, én futok ki elsőként – kacagta Réka.
Estére a válaszfal váza már állt, és mindketten fáradtan, festékporosan néztek végig a munkájukon. A feszültség helyét csendes, óvatos elégedettség vette át, mintha valami régen elveszett összhang kezdett volna visszatérni közéjük.