A konyhában ülve Réka a bögréjébe kapaszkodott, tekintetét a telefon kijelzőjére szegezve, mintha az apró betűk megóvhatnák a valóságtól. Márk eközben végigcsörtetett a folyosón; a parketta hangosan nyekkent minden lépésénél. Szándékosan nagyokat ásított, jelezve, hogy ő is jelen van, és nem hajlandó láthatatlanná válni ebben a lakásban.
Emese az ajtófélfának támaszkodva figyelte őket. Fáradt sóhaj szakadt fel belőle. A gyerekei közti ellentét nem egyik napról a másikra pattant ki. Amióta Réka a válása után visszaköltözött, szinte állandósultak a súrlódások. Előbb csak apróságokon kaptak össze – ki mosogasson el, kié legyen hétvégén a parkolóhely –, de a hálószoba kérdése mindennél élesebb vitát szült.
Márk számára ez a lakás jelentette az egyetlen biztos pontot. A saját válása után pénzt és energiát nem sajnálva újította fel, és úgy érezte, joga van dönteni mindenről. Réka másként élte meg a hazatérést: számára ez csupán átmeneti menedék volt, mégis szüksége lett volna egy sarokra, ahol egyedül lehet. Az élete darabokra hullott, és a hálószoba lett volna az utolsó kis zug, ahol összeszedheti magát.
– Legyen úgy – szólalt meg hirtelen Emese, belépve a konyhába. – Ma este leülünk, és megbeszéljük. Addig gondolkodjatok el rajta mindketten.
– Min gondolkodjak? – morogta Márk. – Részemről eldőlt.
– Bennem sincs több kérdés – vágta rá Réka.
Emese egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy leplezze kimerültségét. Felnőtt emberek álltak előtte, mégis úgy viselkedtek, mint sértődött kamaszok.
– Ennyi volt. Este beszélünk. Addig pedig próbáljatok civilizáltan viselkedni – mondta határozottan.
A nap hátralévő részében mindketten a maguk dolgába temetkeztek, de gondolatban már készültek az esti összecsapásra.
Sötétedéskor ismét a konyhában gyűltek össze. Emese elővett egy régi, kopott füzetet, amelybe a háztartási kiadásokat és teendőket jegyezte fel.
– Kezdjük a lényeggel – mondta nyugodt hangon. – Egy hálószoba van. Mindkettőtöknek megvannak a maga érvei, de szeretném, ha ordítozás nélkül jutnánk dűlőre.
– Milyen érvek? – csattant fel elsőként Márk. – Évek óta itt élek. A felújításba én öltem a pénzt, a rezsit is fizetem, segítek neked mindenben. És Réka? Csak elfoglalja a helyet.
– Elfoglalom? – egyenesedett ki Réka, tekintete szinte szikrázott. – Ez talán a te tulajdonod? Apa dolgozott érte évtizedekig! A testvéred vagyok, vagy ezt már sikerült elfelejtened?
– Nem felejtettem el – felelte Márk gúnyosan. – Csak éppen én tartom össze ezt az egészet. Te pedig ide menekültél, amikor zátonyra futott a házasságod. Most még körülötted is forogjon minden?
– Nincs jogod ítélkezni felettem! – tört ki Rékából. – Fogalmad sincs, min mentem keresztül!
– Elég legyen! – csapott az asztalra Emese. – Nem azért hívtalak össze benneteket, hogy egymást sértegessétek, hanem hogy megoldást találjunk.
Súlyos csend telepedett a helyiségre. Réka ajkát harapdálva küzdött a könnyeivel, Márk pedig makacsul az ablak felé fordult.
– Ha nem tudtok megegyezni, döntök én – folytatta Emese higgadtan. – De akkor egyikőtök se panaszkodjon.
– Mire gondolsz? – kérdezte Márk összevont szemöldökkel.
– Beszéltem Kingával a szomszédból – válaszolta az anyja.
– A szomszéddal? – horkant fel.
– Igen. Azt javasolta, alakítsuk át a nagy szobát két külön részre. Egy válaszfal, esetleg egy magas szekrény vagy függöny – megoldható. Így mindkettőtöknek lenne saját tere.
– Ez komoly? – ráncolta a homlokát Márk. – És hová tesszük a családi összejöveteleket? Hol fogadunk vendégeket?
– Mintha olyan sűrűn jönnének – jegyezte meg csípősen Réka. – A nappalit úgyis te birtoklod a tévével.
Márk hitetlenkedve nézett rá, majd az anyjára.
– Fogalmad van róla, mennyibe kerülne egy ilyen átalakítás? – kérdezte élesen, és a levegő ismét vibrálni kezdett közöttük.