— Már megint későn estél haza! — hallatszott ki Márk hangja a hálószobából abban a pillanatban, ahogy Réka belépett a lakásba, és levette a kabátját az előszobában.
— És az neked miért fáj? — vetette oda fáradtan, miközben a testvérére pillantott, aki kényelmesen elnyúlva ült a fotelben, telefonját görgetve. — Megengedhetem magamnak. Legalább dolgozom, nem úgy, mint egyesek.
Márk gúnyosan felhorkant, és lassan felemelte a tekintetét.
— Dolgozol? Tényleg? Hol is? Itt a nappaliban, a kanapén heverve?
Réka megállt a szoba ajtajában, és a látványtól elakadt a lélegzete. Az ágyon a lepedő gyűrötten hevert, az éjjeliszekrényen egy üres pizzásdoboz árválkodott, a reggel még gondosan összehajtogatott ruhái pedig most egy kupacban hevertek a sarokba hajítva.
— Ez most komoly? Kidobtad a holmimat a szobából? — lépett beljebb, és a földre mutatott.
Márk vállat vont, mintha az egész jelentéktelen volna.
— Így alakult. Anyának kellett a hely a szerszámaimnak, itt tágasabb. Ráadásul én többet vagyok ebben a szobában, mint te.
— Márk, ez az én szobám! — emelte fel a hangját Réka. — Eddig teljesen megfelelt neked a sajátod!
A fiú felállt, és magasabbról nézett le a húgára.
— Sajátom? Ugyan már, Réka. Neked már rég nincs semmid itt. Visszaköltöztél a válásod után, de én voltam az, aki évekig itt maradt, és segítettem anyának talpon maradni!
— Ettől még jogod van átrendezni az életemet? — csattant fel Réka.
A konyhaajtó halkan kinyílt, és Emese lépett ki rajta. Arcán fáradtság ült, mintha előre tudta volna, hogy ez a nap sem telik el vita nélkül.
— Elég volt — szólalt meg nyugodtan, de ellentmondást nem tűrő hangon. — Gyertek a konyhába, és beszéljük meg kulturáltan.
— Nincs itt mit megbeszélni — legyintett Márk. — Nekem nagyobb szükségem van arra a szobára.
— Én meg akkor levegő vagyok? — vágott vissza Réka. — Miért te döntesz mindig arról, mi kié ebben a házban?
Emese mély levegőt vett, majd a konyha felé intett.
— Azt mondtam, az asztalhoz. Mindketten.
Réka dühös pillantást vetett a bátyjára, de elindult. Márk szemforgatva követte.
— Na, mi lesz most? — kezdte a fiú, ahogy leült a székre. — Meghallgatjuk megint, hogy békében kellene élnünk?
— Próbáld ki egyszer — sziszegte Réka.
— Csendet! — csattant fel Emese, és a konyhában megfagyott a levegő.
Hosszú másodpercekig nézte hol az egyik, hol a másik gyermekét, majd összefonta a karját.
— Nem vagyok már fiatal — mondta halkan. — Nem bírom örökké ezt a huzavonát. Felnőtt emberek vagytok, mégis úgy viselkedtek, mint a kamaszok.
— Anya, de gondolj bele… — kezdte Márk, ám Emese felemelt kézzel leállította.
— Most én beszélek. Egy hálószoba van. Mindketten magatoknak akarjátok. Akkor igazságosan fogunk dönteni.
— Mit kell ezen dönteni? — fakadt ki Réka. — Nekem nincs saját sarkom! Láttad már, hogyan él ő? A szobája tele van lommal és szekrényekkel!
— Persze, könnyű neked — vágott vissza Márk. — Kényelmet akarsz az én rovásomra? Talán még a pénzemet is költsük rád?
— Elég! — emelte fel újra a hangját Emese.
Feszült csend telepedett rájuk.
— Holnap reggel kitaláljuk, mi legyen — jelentette ki végül az anya. — Ma estére békét akarok a házban.
Réka felpattant, és bevágta maga mögött a kis szobája ajtaját. Márk a helyén maradt, makacsul maga elé bámulva.
— Márk — szólította meg csendesen Emese. — Te is érzed, hogy ez így nincs rendjén.
— Én mindent értetek csinálok — felelte feszülten. — Nincs máshová mennem. Nem az én hibám, hogy neki nem sikerült az élete.
Emese csak megrázta a fejét, majd visszavonult a hálószobába, fiát egyedül hagyva a gondolataival.
Másnap reggel a lakás levegője még mindig tele volt kimondatlan szavakkal. Réka igyekezett elkerülni a találkozást a bátyjával, ezért egy csésze kávéval a kezében a konyhaasztalnál ült, és a telefonjába mélyedt, miközben a házban tapintható maradt a feszültség, amely az előző esti vita után sem oszlott el.