Márk azonban nem tudott teljesen feloldódni ebben a törékeny nyugalomban. Valami a gyomra mélyén folyamatosan feszítette. Túlságosan is jól ismerte Ildikót ahhoz, hogy elhiggye: belenyugodott a helyzetbe. Ez a csend nem békét jelentett, hanem kivárást. Mint amikor a levegő megül a táj fölött, mielőtt lecsap a vihar.
A robbanás egy szombat esti pillanatban érkezett.
Épp leültek vacsorázni. Eszter bort töltött, Márk a tányérjára szedett, amikor a csengő éles, hosszan kitartott hangja végighasított a lakáson. Nem az a rövid, bizonytalan jelzés volt, hanem követelőző, türelmetlen nyomás, mintha aki az ajtó előtt áll, jogot formálna a bebocsátásra.
Márk lassan letette a villát. Eszterre nézett. Nem kellett megszólalnia – a tekintetében ott volt a felismerés: „Megérkeztek.”
Az ajtóhoz ment és kinyitotta.
A küszöbön Ildikó és Nóra álltak. Ünneplő ruhában, kifogástalanul felöltözve, mintha valami hivatalos tárgyalásra jöttek volna. Arcukon elszántság feszült, testtartásuk merev volt, mint két vádlóé, akik már előre meghozták az ítéletet.
– Beszélnünk kell. Most azonnal – mondta Ildikó, köszönés nélkül. A tekintete nem is a fián állapodott meg, hanem Eszteren, aki az asztalnál maradt.
Márk szó nélkül félreállt, beengedte őket, majd becsukta az ajtót. Hátát nekivetette, mintha ösztönösen el akarná zárni a külvilágot. Eszter nem pattant fel. Nyugodtan félretolta az evőeszközt, és várakozóan nézett rájuk.
– Hallgatlak benneteket – szólalt meg Márk halkan.
Ildikó a nappali közepére lépett, Nóra közvetlenül mellé állt, mint aki megerősítésként szolgál minden kimondott szóhoz.
– Elegünk van ebből a helyzetből – kezdte az anya visszafojtott indulattal. – Amióta ez a nő belépett az életedbe, a családunk széthullott.
Megemelte a kezét, és megvetően Eszter felé intett.
– Ellened fordított minket! Elszakított a saját anyádtól és a testvéredtől. Manipulál téged, és te ezt észre sem veszed. Csak kihasznál, semmi más!
– Mindent rá költesz! – vágott közbe Nóra, arca kipirult a haragtól. – Miközben nekem könyörögnöm kell, ha valamire szükségem van. Ő itt él kényelmesen, olyan dolgokat kap, amiket akár nekem is adhattál volna!
Egymás szavába vágva sorolták a sérelmeket. Régi történeteket, felnagyított apróságokat, képzelt igazságtalanságokat. A vádak annyira magabiztosan hangzottak el, hogy egy kívülálló talán még el is bizonytalanodott volna.
Eszter csendben figyelte őket. Nem sértődötten, nem dühösen – inkább hűvös távolságtartással. Mint aki pontosan tudja, hogy nem róla szól ez az egész, hanem róluk.
Márk sem szakította félbe őket. Karba tett kézzel hallgatta a kirohanást, arca rezzenéstelen maradt. Megvárta, amíg kifulladnak, amíg az indulat a tetőfokára hág.
Végül Ildikó előrelépett.
– Választanod kell – mondta ki élesen. – Vagy ez a nő eltűnik az életünkből, vagy mi. Ha ő marad, többé nem vagy a fiunk. Dönts, Márk. A családod vagy ő?
A levegő megfagyott a szobában. Ildikó és Nóra magabiztosan néztek rá. Azt hitték, a vér köteléke mindennél erősebb. Hogy a fenyegetés megtöri.
Márk lassan ellökte magát az ajtótól, és odalépett az anyjához. Olyan közel állt meg, hogy tisztán látta az arcán a düh apró rándulásait.
– Azt akarjátok, hogy döntsek? – kérdezte csendesen. – Rendben. Döntök.
Tartott egy pillanatnyi szünetet. Elég hosszút ahhoz, hogy remény csillanjon a szemükben.
– A feleségemet választom. A közös otthonunkat. A békét. A saját életemet. Olyan életet, amelyben nincs helye a zsarolásnak és a követelőzésnek. Tudjátok, miért? Mert amit ti csináltok, az nem család. Az felhasználás.
A hangja nem emelkedett fel, mégis minden szava súlyos volt.
– Egy feneketlen gödör vagytok, ami csak elnyel. Pénzt, energiát, időt. Anya, nem vetted észre, hogy felnőttem. Nóra, te pedig sosem akartál önálló lenni. Az a fiú, aki minden hónapban utalt és mindent eltűrt, már nincs. Meghalt azon a napon, amikor ultimátumot adtatok. Most csak Eszter férje áll előttetek.
Megfordult, szélesre tárta az ajtót.
– Elfogadom a feltételeiteket. Ettől a pillanattól kezdve nincs köztünk kapcsolat. Ne hívjatok. Ne keressetek. Nem küldök pénzt. Soha többé. Viszlát.
Nem figyelte az arcukat, ahol a felháborodást lassan felváltotta a döbbenet. Csak állt, és nyitva tartotta az ajtót. Ildikó és Nóra bizonytalan léptekkel indultak kifelé, mintha hirtelen elvesztették volna a talajt.
Amikor a lépcsőház ajtaja tompán becsukódott mögöttük, Márk is lassan visszahúzta a sajátját. A zár kattanása véglegesnek hangzott.
A lakásban csend lett.
Nem az a feszült, várakozó csend, hanem mély, tiszta nyugalom. Márk néhány másodpercig mozdulatlanul állt, majd visszasétált az asztalhoz. Leült Eszterrel szemben, és megfogta a kezét.
Nem kellett beszélniük.
A háború valóban véget ért.