A következő pillanatban a benne fortyogó indulat utat tört magának. Nem maradt más, akire zúdíthatta volna, mint a saját lányára.
— Hallgass már, te naplopó! — csattant fel, és egy lépéssel közelebb ment hozzá. — Egész nap csak terpeszkedsz, mintha vendég lennél! Semmit nem csinálsz, és még csodálkozol? Minden ebből fakad! Ha legalább egyszer elmosnád a saját tányérodat, ha egy csipetnyi hasznod lenne, nem kellene ahhoz a… ahhoz a törtetőhöz fordulnom! Disznóólat csináltál a lakásból, és még nekem kell utánad rendet raknom?!
— Én nem kértelek, hogy felhívd és megalázd magad! — vágott vissza Nóra, talpra szökkenve. — Ez a te szórakozásod, anya! Élvezed, hogy egymás ellen fordítasz minket, hogy Márk köztünk őrlődjön! Csak azzal nem számoltál, hogy egyszer betelik nála a pohár! Most az én holmimat dobálja ki, nem a tiédet!
Ott álltak egymással szemben, mint két ellenfél egy ringben. Éveken át összezártak a külvilággal szemben — legfőképp Eszter ellen. Most azonban, hogy a közös célpont visszavágott és kivonult a csatatérről, a közöttük húzódó repedések hirtelen láthatóvá váltak. A felszín alól előtört mindaz a sértettség és lenézés, amit addig ügyesen elfojtottak.
A vitát éles, türelmetlen csengőhang hasította ketté. Nem egyszerű csengetés volt — inkább követelőző dörömbölés a gombon. Mindketten összerezzentek, és egyszerre néztek az ajtó felé. Ugyanaz a nyugtalanság ült ki az arcukra. Ildikó gyors mozdulattal megigazította a blúzát, és útközben igyekezett megtört, szenvedő arckifejezést ölteni.
Az ajtóban Márk állt.
Nem kiabált. Nem látszott rajta dühroham. Arca sima volt, szinte kifejezéstelen — és éppen ez a higgadtság tette baljóssá a jelenlétét. Tekintete lassan végigpásztázta az előszobát: megakadt a poros komódon, a szétdobált cipőkön, majd a nappaliban dermedten álló Nórán, végül megállapodott az anyján. Nem köszönt. Egyetlen szó sem hagyta el a száját.
Szótlanul elsétált mellettük, határozott léptekkel a lakás belseje felé.
— Márk, édes fiam, félreértetted! Ez az Eszter… — kezdett magyarázkodni Ildikó a háta mögött, de a férfi még csak hátra sem fordult.
Egyenesen Nóra szobájába ment — abba a túldíszített kis birodalomba, amelyet a lány úgy kezelt, mintha természetes jussa lenne. Odalépett a szekrényhez, feltépte az ajtót, és előhúzott néhány nagy, fekete szemeteszsákot. Nóra korábban vásárolta őket, de soha nem használta semmire.
Márk mozdulatai higgadtak és kimértek voltak, mint egy könyvelőé, aki leltárt készít. A vállfákról sorra kerültek le a ruhák — drága farmerek, márkás felsők, kabátok — és eltűntek a zsákok mélyén.
— Te megőrültél?! — sikoltott fel Nóra, és odarohant hozzá. Megragadta a karját, próbálta visszatartani. — Ezek az én cuccaim! Hagyj békén!
Márk úgy pillantott rá, mintha csak egy tolakodó légy lenne. Egyetlen mozdulattal lerázta magáról, és folytatta, amit elkezdett. A második zsák cipősdobozokkal telt meg — vadiúj darabokkal, amelyeket még egyszer sem viseltek. A harmadikba táskák és kozmetikumok kerültek.
— Kicsim, ne csináld ezt! Mi történt veled? A testvéredről van szó! Tudod, hogy gyenge a szíve! — jajveszékelte Ildikó, de a küszöbnél maradt, mintha onnan biztonságosabb lenne a jelenet.
Amikor a harmadik zsák is megtelt, Márk szorosan megkötötte, majd a földre ejtette. A tompa puffanás visszhangzott a szobában. Felállt, és most először nézett rájuk egyszerre.
— Komolyan azt hittétek, hogy ez örökké így mehet? — kérdezte csendesen, de a hangja súlyos volt. — Hogy én finanszírozom ezt a színjátékot? Nóra tétlenségét és a te játszmáidat, anya?
Közelebb lépett a húgához, aki ösztönösen hátrált.
— Holnap munkát keresel. Bármit. Ha takarítani kell, akkor azt. És nem csak beszélsz róla, hogy segítesz, hanem tényleg kiveszed a részed. Különben ezek a zsákok mennek veled együtt egy albérletbe. Amit saját zsebből fizetsz. Tőlem egyetlen forintot sem kapsz többé.
Ezután Ildikó felé fordult.
— Neked pedig ideje elfogadni: nincs több futárszolgálat és nincs több korlátlan pénzcsap.
Nem várta meg a reakciót. Sarkon fordult, végigment a lakáson, és csendesen, de végérvényesen becsukta maga mögött az ajtót.
A szobában két nő maradt, három fekete zsákkal és egy kifosztott gardróbbal. A zsákok úgy hevertek a padlón, mint frissen hantolt sírok — bennük mindazzal a kényelemmel, amelyhez eddig görcsösen ragaszkodtak.
Három nap telt el.
Három nap szokatlan, nyomasztó csendben. Márk telefonja néma maradt. Nem érkezett hisztérikus hívás Ildikótól, sem célozgató üzenet Nórától, hogy „csak egy kis utalás kellene”. Márk és Eszter otthonában törékeny béke telepedett meg, mintha egy vékony üvegréteg borítaná a mindennapokat.
Együtt vacsoráztak, beszélgettek a munkáról, esténként filmet néztek. Egyszerűen csak élték a saját életüket — és ez az egyszerű, hétköznapi normalitás olyan volt, mintha bármelyik pillanatban kicsúszhatna a kezük közül.