A kis asztalkán félig kihűlt tea ázott a csészében, mellette egy tányér, tele szétszórt morzsákkal. A látványból semmi sem utalt szenvedésre vagy gyengeségre. Ugyanolyan volt, mint máskor: tétlen, kedvetlen és céltalan.
Ildikó lassan végigmérte Eszter kezében a dobozt, tekintete hideg és számító volt, mint aki ellenőrzi a beszállítmányt.
— Végre megérkeztél. Tedd le oda, a bejárat mellé — intett hanyagul a folyosó irányába. — És vigyázz, nehogy összekarcolj bármit.
Eszter szó nélkül engedelmeskedett. Óvatosan a linóleumra eresztette a súlyos csomagot. Már éppen indult volna kifelé, ajkán egy udvarias búcsúval, amikor észrevette, hogy az anyósa nem húzódik félre. Szinte torlaszként állta el az utat.
— Ha már betetted ide a lábad, ne bámulj tétlenül — folytatta Ildikó éles, parancsoló hangon, amelyet csak azokkal szemben használt, akiket maga alá sorolt. — Nem látod, mennyire poros minden? Nórának nincs ereje semmire, nekem meg leszakad a derekam. Töröld át a komódot, aztán mosd fel a folyosót is. Összejárkáltad az egészet ezzel a dobozzal.
Nóra felemelte a fejét a telefonja fölül. A szája sarkában gúnyos mosoly jelent meg. Kissé előrehajolt a fotelben, hogy jobban lássa, mi következik. Mindig élvezte ezeket a jeleneteket: közösen szorítani sarokba Márk feleségét, majd később panaszkodni a fiúnak, milyen haszontalan és tiszteletlen a meny.
Eszter lassan kiegyenesedett. Végignézett a sötétre pácolt, porlepte bútoron, majd Nóra elégedett arcán, végül Ildikó tekintetében állapodott meg. Belül valami végérvényesen megmozdult. Nem hirtelen robbanás volt, inkább egy rég feszülő kötél tompa elszakadása. A türelem, amely eddig fogva tartotta, egyszerűen megszűnt.
Amikor megszólalt, hangja nyugodtan, szinte hűvösen csengett.
— Nem vagyok a maga bejárónője, Ildikó. Van egy felnőtt lánya, aki itt él önnel. Ha takarítani kell, tegye meg ő. Én Márk felesége vagyok, és nekünk külön otthonunk, külön életünk van. Ez nem az én dolgom.
A lakásra furcsa, sűrű csend borult. Még a televízió zsivaja is távolinak tűnt. Nóra mosolya megfagyott, majd lassan lehervadt az arcáról, helyét felháborodott döbbenet vette át.
Ildikó először szólni sem tudott. Az arca elvörösödött, ajkai némán nyíltak és csukódtak. Amikor végre hang tört fel belőle, az éles és rikácsoló volt.
— Hogy beszélsz velem, te neveletlen? Az én lakásomban mersz így válaszolni? Azonnal felhívom Márkot! Majd ő helyretesz. Egy perc alatt kirak az utcára!
Eszter tekintete nem rebbent.
— Valóban így gondolja? — kérdezte csendesen.
Elővette a telefonját, és kikereste a férje nevét. Ildikó döbbenten figyelte, ahogy Eszter kihangosítja a hívást.
— Márk, szia — mondta egyenletes hangon. — Édesanyád azt szeretné, ha kitakarítanám náluk a lakást. Azt mondja, ha nem teszem, el fogsz válni tőlem. Így van?
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csak csend hallatszott, majd egy fáradt sóhaj.
— Anya, add oda Nórának a telefont.
Ildikó tétován Nóra felé nyújtotta a készüléket. A lány arca elsápadt.
— Nóra — csendült fel Márk hangja, keményen és határozottan — fél órád van rendbe tenni a lakást. Ha odamegyek, és azt látom, hogy Eszter dolgozik helyetted, minden cuccodat kidobom. És akkor saját magadról gondoskodsz. Érted?
A kapcsolat megszakadt.
Eszter udvarias mozdulattal visszavette a telefont Nóra ernyedt kezéből. Ildikóra pillantott, aki még mindig dermedten állt.
— Akkor én megyek — mondta halkan. — Úgy tűnik, lesz itt tennivaló.
Az ajtó mögötte finoman becsukódott, de a hang a csendben úgy visszhangzott, mintha valami végleg lezárult volna. Ildikó és Nóra néhány pillanatig némán bámulták az ajtót, mintha az egy másik világ határa lett volna, ahová most már nem léphetnek be.
A televízió kékes fénye hidegen vibrált a falakon.
Nóra mozdult meg először. Visszaereszkedett a fotelbe, de már nem volt benne a korábbi kényelmesség. A telefon sötét képernyője tükrözte az arcát.
— Most örülsz? — sziszegte halkan, hangja mérgezett volt. — Mondtam, hogy ne provokáld. Ő nem az a fajta, aki mindent lenyel.
Ildikó lassan felé fordult. Az arca még mindig vörös volt, de a döbbenetet egyre inkább elnyelte a mindent felperzselő harag. Tekintete keményen villant, és a levegőben már ott vibrált a következő kitörés előszele.