— Nem szerződtem házvezetőnőnek magához, Ildikó! Ott él magával a nagylánya, nyugodtan rendbe teheti ő a lakást. Én a fia felesége vagyok, és Márkkal külön élünk, saját otthonunk és saját életünk van. Ez így van rendjén!
— Márk, én vagyok. Azonnal át tudnál jönni? Sürgősen szükségem lenne néhány üres üvegre.
A vonal túlsó végén Ildikó hangja nem kérlelt, nem bizonytalankodott. Úgy szólt, mintha természetes lenne, hogy teljesítik a kérését. Ellentmondást nem tűrő, halkan erőszakos tónus volt ez – az a fajta, amelyet Márk kamaszkorától kezdve képtelen volt elviselni.
Lehunyta a szemét, ujjai az orrnyeregre simultak. Alig néhány perce ért haza, és már éppen kezdett kiengedni benne a feszültség. A vállai azonban újra megmerevedtek, mintha láthatatlan teher nehezedne rájuk.
— Szia, anya. Késő van, most estem be a munkából. Milyen üvegekről beszélsz? Holnap átviszem őket, jó? — igyekezett nyugodtan, kimérten válaszolni. Tudta, hogy a legkisebb ingerültség is muníció lenne ellene.
Eszter a vele szemben lévő fotelben ült, könyvvel a kezében. Nem hallotta a másik oldalon elhangzó szavakat, mégis lesütötte a tekintetét. Férje hanghordozása mindent elárult. Ez az a hang volt, amely után az este már sosem a pihenésről szólt. Ilyenkor indult a jól ismert, lassan hömpölygő érzelmi zsarolás, amely úgy sajgott, mint egy soha meg nem gyógyuló fog.
— Üresek, hát milyenek? Ott sorakoznak az erkélyen! Most jutott eszembe, hogy el kellene tennem az uborkát télire, Nóra meg nincs jól, nem tud lemenni a boltba — panaszkodott Ildikó. — Szegénykém egész nap fekszik. Vagy talán neked túl nagy áldozat segíteni az anyádnak? Nem költöztetni hívlak.
Márk nem válaszolt azonnal. Egy repedést bámult a falon, homlokán mély barázda jelent meg. Szorult helyzet volt. Ha nemet mond, hosszú, szemrehányó monológ következik a hálátlanságról. Ha igent, akkor öltözhet és indulhat át a város másik végébe egy hirtelen ötlet miatt, amely valószínűleg csak próba volt: engedelmeskedik-e.
„Nóra beteg” — ez volt az ütőkártya. Ildikó bármikor előhúzta, ha szüksége volt valamire. A harmincéves Nóra, aki fizikailag erősebb volt sok férfinál, rendszerint akkor lett rosszul, amikor munka, bevásárlás vagy házimunka került szóba.
Eszter látta, ahogy a férje mély levegőt vesz, talán tiltakozni készül. De tudta, mi lesz a vége. Egyszerűbb most lépni, mint utólag végighallgatni a telefonos drámát, majd nézni, ahogy Márk kimerülten roskad magába. Határozott mozdulattal letette a könyvet és felállt.
— Elmegyek én — szólalt meg halkan, de úgy, hogy a férje hallja.
Márk rápillantott. A szemében hála és szégyen keveredett. Tenyerével letakarta a mikrofont.
— Eszter, nem kell. Majd én megoldom.
— Maradj csak. Gyorsabban végzek — felelte, és már nyúlt is a telefonért.
Udvarias, már-már túl kedves hangon szólalt meg:
— Jó estét, Ildikó. Márk nagyon elfáradt mára. Összekészítem az üvegeket, és fél órán belül ott vagyok velük.
Rövid csönd telepedett a vonalra. Ez a fordulat nem szerepelt az anyós forgatókönyvében; a játszmát mindig a fiára építette.
— Ó… Eszter… Rendben, ha így gondolod, hozd csak — érkezett végül a válasz, amelyből nem sikerült teljesen kiirtani a csalódottságot.
Az erkélyen egy kartondoboz várta, tele porlepte, háromliteres befőttesüvegekkel. Régi idők maradványai, amelyektől valamiért sosem váltak meg. Eszter fintorogva emelte fel a súlyos csomagot; az üveg tompán csilingelt egymáshoz ütődve. Úgy érezte, nem pusztán tárgyakat visz, hanem mindazt a láthatatlan terhet, amelytől Márk képtelen elszakadni: üres, nehéz és értelmetlen kötelezettségeket.
Ildikó lakása a megszokott, állott bútor- és savanykás konyhaszaggal fogadta. A lépcsőház halvány fénye kékes árnyalatba vonta a kopott falakat, még nyomasztóbbá téve a környezetet. Eszter megnyomta a csengőt.
Néhány pillanat múlva papucs csoszogása hallatszott. Amikor az ajtó kitárult, és belépett a küszöbön, azonnal tudta: gondosan megrendezett jelenet kellős közepébe érkezett.
A nappalit a túlméretezett televízió rikácsoló talkshow-ja világította be hideg, vibráló fénnyel. A fotelben szétterülve feküdt Nóra, a „súlyos beteg”, aki épp a telefonját görgette. A kijelző sápadt derengése rávetült az arcára. Mellette a kis asztalon félig kiürült teáscsésze és egy morzsákkal teleszórt tányér hevert. Semmi sem utalt komoly rosszullétre; inkább az unalom és a tétlenség képe tárult Eszter elé.